Tóth Borbála klinikai szakpszichológussal és családterapeutával a gyászról, kapaszkodóinkról, az elengedésről és az elengedni nem tudásról beszélgettünk.
– Minden kultúrának és vallásnak megvolt a gyászszertartása. Ezekben a rítusokban jelen volt a halott iránti tiszteletadás és az ittmaradottak vigasztalása is. Mondhatjuk, hogy ősi a tudásunk arról, amit ma gyászmunkának nevezünk?
– A Prédikátor könyvének bölcs részlete jut eszembe, amelyben ezt olvassuk: „Mindennek megvan az órája, és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt: Van ideje a születésnek és a halálnak; ideje az ültetésnek és az ültetvény kiszedésének.” Amikor ez a „kiszedés” történik, legyen az bármilyen veszteség, mindenképpen sebet hagy maga után. Ezeket a sebeket gyógyítanunk kell. A magyarországi néphagyományban egy szeretett személy elveszítése együtt járt a tőle való elbúcsúzással. Ennek megvoltak a rítusai, a mintái, amelyek elősegítették a hozzátartozók gyógyulási-gyógyítási folyamatát. Még ötven évvel ezelőtt is sok helyen nappal elsiratták a halottat, elsorolták jó tulajdonságait, éjszaka pedig virrasztottak mellette. Mindez a hozzátartozók lelki egészségét, ma szakszóval azt mondanánk: mentálhigiénéjét szolgálta. Szertartása volt annak is, hogy miként kísérték végső útjára az eltávozottat. Nagy hangsúlyt kapott az elkísérés az ittlétből a másik létbe és a végső nyughelyre.
– A rítusok eltűnésével mintha a gyászév fogalma is átalakult volna. Az évszakok váltakozásának megélése és az ünnepek átélése nem segíthetné feldolgozni a hiányt?
– Egyházi ünnepeinknek mély és vigasztaló spirituális tartalmuk van. Bennünket, keresztényeket segíthetnek gyászunk mélyebb megélésében. Azonban azoknak, akiknek például a karácsony csak csillogás és bevásárlás, a gyászban töltött ünnepük is más lehet. De az esztendőben váltakozó évszakok kétségkívül az élet örök körforgására irányíthatják a figyelmet, és mindez vigaszt is nyújthat. Nem véletlenül mondjuk, hogy az idő begyógyítja a sebeket. Azonban azt, hogy miképpen értelmezzük és éljük át a szeretett személy elvesztése utáni időszakot, egy adott kulturális közeg és hagyományai is meghatározzák. Az utóbbi évtizedekben, sőt évszázadban sok minden fellazult, a hagyományok szétestek.
A népi hagyományban volt egy íratlan törvény arra, hogy kit meddig gyászoltak. Ezeket a szabályokat a közösség állította fel. Mára azonban a hagyományos értelemben vett közösségek felbomlottak, és semmi nem írja elő, miként „kell”, „illik” gyászolni. Hiányoznak a formai keretek, amelyek biztonságot és védelmet adhatnak. Minél kevesebb a kapaszkodó, annál nagyobb hiány keletkezhet a gyászolóban. Ezért sokan egészen különleges módon is megélhetik veszteségeiket. A gyász feldolgozatlan maradhat, és később súlyos testi-lelki betegségek kiváltó okává is válhat.
A jól lezárt gyászfolyamat azonban hozzásegíti az embert, hogy új módon, az elveszített szeretett személy nélkül legyen képes rendezni és újraszervezni az életét. A gyász méltósággal viselt megélése segít abban is, hogy a gyászoló a halott emlékétől távolabb kerüljön, a hozzátartozóját úgy engedje el, hogy annak jó tulajdonságai beépüljenek az ő személyiségébe.
– Egy vőlegényét évekig gyászoló nőtől hallottam ezt az őszinte mondatot: „Túl vagyok rajta, és most nézem, ahogy benövi a fű mindazt, ami volt.” Eddig a lelkiállapotig azonban nagy utat kellett megtennie. Milyen szakaszok vezetnek idáig?
– A gyászfolyamatnak több fázisa van, és többféle felosztást is ismerünk. Különböző szerzők más-más módon vélekednek róla, de van egy alapvető felosztás, amellyel minden szakember egyetért. Eszerint az első fázisra a sokk és a tagadás igaz, az „ez nem lehet igaz”, „ilyen velem nem történhet meg” érzése. A második szakaszban tudatosul a veszteség, mély érzelmek feltörése kísérheti ezt a fázist, gyötrődés, kétségbeesés, düh és harag. A harmadik szakaszban elindul az újraszerveződés és a belenyugvás. Ezután a gyászoló képes lesz az elhunyt emlékével együtt élni, anélkül, hogy a jelenben maga mellett akarná tudni.
– Előfordul, hogy sem szimbolikusan, sem fizikailag nem nő fű a megholt után. Gyakori ma, hogy az elhunytat nem temetik el, hanem hazaviszik a hamvait. Milyen okai, következményei lehetnek e jelenségnek, amelyet egyházunk sem fogad el?
– A temetés elmaradása olyan jelenség, amely elszakadást is jelent a spirituális léttől, ami minden kultúrában jelen volt. Bármilyen kultúrtörténeti vonatkozásban nézzük a régészeti leletek feltárását, bennük a temetkezési szokásokra is fény derült. Ezekből pedig nagyon sok mindent megtudtunk már az akkor élt emberek mindennapi és vallási szokásairól. A halottak végső nyughelye különös hangsúlyt kapott, gondoljunk csak akár az egyiptomi vagy zsidó kultúrára, a halott elkísérése mindig fontos volt.
Lényeges lenne akár szociológiai szempontból is megvizsgálni azt a kérdést, hogy vajon mi történik egy olyan társadalomban, amelyben egy réteg nem érzi annak súlyát, hogy megadja az elhunytnak a végtisztességet, és a hagyományos temetési szokásoknak hátat fordít. Vajon milyen kulturális, spirituális, szellemi vagy megkockáztatom, akár gazdasági válsággal kell itt szembenéznünk?
A hamvak otthoni elhelyezése pszichológiai szempontból sajátos összekapcsolódást jelezhet az elhunyttal, egyfajta „birtoklást”. Valószínű, hogy minden esetben különböző motiváció és pszichológiai probléma áll a háttérben, nem lenne szerencsés, ha ezzel kapcsolatban túlzott általánosítással élnénk. Azonban mint problémakör mindenképpen figyelmet érdemel.
Elképzelhető, hogy a média révén, a horrorisztikus filmek vetítése során olyan hatások érik az embereket, mintha „halottakkal volna tele” a lakásuk, és így nem tartják „furcsának”, hogy a mindennapjaikban elhunytjuk urnája is velük van. Ez a jelenség azok számára, akiknek a televíziós csatornákon kívül vagy azok helyett másfajta, „égi” csatornáik is vannak, egészen mást jelent.
Ha nem a világ ingeráradatában álló, az urnával mégis együtt élő személyről beszélünk, akkor szinte biztos, hogy komplikált gyászról van szó, vagyis az illető nem tudja elengedni a szeretett elhunytat. Amikor elmarad az út, amelyen elkísérhetnénk a halottat megszentelt nyughelyére, összemosódik a valóságos tér és a túlvilág tere. Az elveszített személy urnája bekerül egy házi oltárra, és a gyászoló nem tud továbblépni. A későbbiekben pedig nagyon mély segítségre szorulhat. Azonban a gyászolók gyakran nem mernek, nem tudnak segítséget kérni és elfogadni, vagy nem is tudják, hová fordulhatnának. Így viszont bebetonozódhatnak a maguk által kreált „sírba”. Számos esetben a fel nem dolgozott lelki problémák testi tünetekbe fordulhatnak. Ilyenkor a „test beszél”, és az érintettek a testi panaszokkal már előbb tudnak orvosi, de nem lelki segítséget kérni.
Pszichológiai szempontból fontos kiemelnünk, hogy a családterápiában lényeges szerepe van a határok kérdésének. Egy ilyen esetben súlyos határ-összemosódással van dolgunk, amely az ittmaradottnak mély, fel nem dolgozott konfliktust jelenthet, amelyet nem biztos, hogy egyedül meg tud oldani. Az ilyen gyászolónak lelkivezetésre lenne szüksége, legyen az világi jellegű, pszichoterápiás vagy vallási közegből fakadó, valódi lelkivezetés.
– Ezek szerint egy mélyen és komolyan megélt temetési szertartás segíthet abban is, hogy majd el tudjuk engedni elhunyt szerettünket?
– Édesanyám temetésére gondolva egy személyes emléket osztanék meg. Az ő gyászmiséjén énekeltük azt az éneket, amelyet előtte nagyon sokszor hallottam és énekeltem már. Az ember ismeri, énekli ezeket az imádságokat, és egy kegyelmi pillanatban mélyen megérti a jelentésüket. Velem is ez történt, amikor felcsendült az ismert dallam a szöveggel: „Istenem, örök Atyám, szent kezedbe adom lelkem, légy jóságos bírám, engedj haza országodba engem.” Akkor értettem meg azt is, mennyire fontos, hogy mi, gyászolók énekeljük ezt az imádságot az elhunyt helyett és az elhunytért. Az „engedj haza országodba” kérése pedig olyan búcsúzás, amelyben ott van a megérkezés és a hazaérkezés biztonsága és vigasza is.
