Kettősség, éles kontraszt jellemzi e sok ezer éves, magasan fejlett kultúrával rendelkező kontinenst, amelyről mégis nagyon keveset tudunk, és csak jóval később kezdtük felfedezni, mint a Föld másik oldalán fekvő Dél-Amerikát vagy Ausztráliát. Afrikával kapcsolatos ismereteink felületesnek mondhatók. Más tájakkal ellentétben eredetünk ősforrása a világ első felosztásának időszakában nem került a nagy földrajzi felfedezők figyelmének középpontjába; természeti adottságai is sokáig elzárták az európai hódítók kíváncsiságától. Észak-Afrikát ugyan már régen feltérképezték az öreg kontinens lakói, a földrész belseje érintetlen maradt. Északon a Szahara áthatolhatatlan sivataga zárta el az utat, a keleti-nyugati partokon pedig a sűrű mangróveerdők akadályozták a hajók kikötését. Ha egy-egy csapatnak mégis sikerült bejutnia a szárazföld belsejébe, a csupán szakaszosan hajózható, vízesésekkel sűrűn tarkított folyók tartották távol a tudományos kalandorokat a fekete kontinens belső területeitől.
Manapság sem könnyű reális képet alkotni az afrikai helyzetről: az elmúlt ötven évben mindenre kiterjedő változáson ment át a kontinens, a korábbi ismereteken alapuló könyvek felett eljárt az idő. Nehezen ítélhető meg a társadalmi és politikai összkép, és nem könnyű a helyzete annak, aki naprakész tudást kíván szerezni.
A világsajtó által közvetített, gyakran leegyszerűsített tájékoztatás, amely Afrikát főként éhező gyerekekkel és oligarcha diktátorokkal azonosítja, már a múlté. Jóllehet a végletek földrésze ma is a legszegényebb kontinens, az elmúlt tíz évben Afrika gazdasága – többek között az amerikai, indiai, kínai befektetők tevékenységének eredményeképpen – átlagon felüli dinamikával növekszik.
Napjainkban a kelet-afrikai országok közül a legtöbbet Kenyáról és Szomáliáról hallunk. ,,Afrika szarva” az 1984-es etióp éhínség után ismét humanitárius krízis révén került a nemzetközi figyelem középpontjába. Szomáliában az általános, évtizedek óta nem tapasztalt szárazság miatt ugyanis milliók élete került veszélybe. A jelenlegi állapot kialakulásában azonban más körülmények is közrejátszottak: Szomáliában az 1990-es évek elején Mohamed Sziad Barre rezsimjének bukása után polgárháborúk törtek ki, és általános anarchia alakult ki az országban. A központi hatalom hiánya, az ideiglenes kormány gyengesége miatt Szomália kettévált. Északon a függetlenedni próbáló területek keresik önazonosságukat, a déli részt pedig az al-Kaidával is kapcsolatban álló, szélsőséges iszlám milicista szervezet, az al-Shabaab felügyeli. Az otthonukból elűzöttek, a nyomást gyakorló iszlám fegyveresek zaklatásai elől menekülők népvándorlása, továbbá a roppant szárazság miatt kialakult általános éhínség következtében humanitárius katasztrófa jött létre a szomáliai határ menti területeken. Egyértelmű, hogy Szomália egyedül nem képes úrrá lenni a problémákon, a nemzetközi közösség segítségére szorul. Amíg Észak-Afrika egyes országaiban politikai fordulat és az iszlám előretörése figyelhető meg, keleten a menekültek és nyomorgó milliók megoldatlan helyzete foglalkoztatja az Afrika iránt elkötelezetteket.
A Szomáliában tapasztalható feszültségekre és az al-Shabaab terrorakcióira adott válaszul idén októberben Kenya megindította függetlenedése óta első háborúját. Számottevő haderő hiányában azonban kritikus a jelenleg is zajló harcok kimenetele. Kenya szándékai érthetők, a határ menti összecsapások azonban erősen megnehezítik a térségbe érkező nemzetközi segélyszállítmányok célba érését. Figyelemre méltó a nemzetközi szervezetek szerepvállalása a térségben zajló krízis enyhítésére, ennek ellenére a segítség csupán a rászorulók életben tartására elegendő. A hathatós segítséghez a nyugati döntéshozók számára Afrika továbbra is ,,túl messze van”, pedig a kontinens ügyeiről még mindig gyakran Európában vagy Amerikában döntenek. A helyi jó példa is kevés, mint amilyen a szeptember 25-én elhunyt kenyai emberjogi aktivista, természetvédő Wangari Maathaié. A fenntartható fejlődésért és a demokráciáért küzdő Maathai – akit hazájában mindenki „Mama Mici”- ként, a Fák Anyjaként ismert – volt az első olyan afrikai nő, akinek a tevékenységét Nobel-békedíjjal ismerték el.
A Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársaként személyesen is megtapasztalhattam Kelet-Afrika kettős arcát. Idén augusztusban egy kis csoporttal a humanitárius krízis közepén utaztunk Kenyába, hogy elkezdjük munkánkat az ország legnagyobb nyomortelepén, a Nairobiban található Kiberában. Célunk egy olyan központ felépítése, ahol tiszta ivóvizet kaphatnak és alapvető higiénés szolgáltatásokban részesülhetnek az itt élők. Az egykor zöldellő erdővel borított térséget a kenyai kormány adományozta a núbiai katonáknak a II. világháborúban tett szolgálataik elismeréseképpen, akik a fákat kivágva települést alakítottak ki. Később önkényes területfoglalók csatlakoztak az ott lakókhoz, és mára közel egymillióan élnek szélsőségesen rossz körülmények között a fővárossá nőtt Nairobi belterületén, a nagykövetségi rezidenciák szomszédságában.
Kibera állam az államban, amelyre a kenyai közigazgatás nem terjed ki. A helyi kormány alig vesz tudomást az itt lakókról; a közbiztonság rossz, nincs vezetékes ivóvíz, áram, csatornarendszer, és a közművek hiánya miatt általánosak a gyermekeket tizedelő súlyos fertőzések. Az ivóvizet kartellekbe tömörült illegális csoportok árulják, magasan a piaci ár felett, amit a nyomortelepen élők csak nagy áldozatok árán tudnak kifizetni. Az agyaggal tapasztott, néhány négyzetméteres faházakban három-négy gyermekes családok laknak, az időjárásnak teljesen kiszolgáltatva: a monszunnal járó esők ugyanis elmoshatják az „otthonokat”. Kenyában – ahol csak a fővárosban milliók élnek különböző nyomortelepeken, méltatlan körülmények között – különös hangsúlyt kap a Nobel-békedíjas Kofi Annan, az ENSZ korábbi főtitkárának nyilatkozata: „Nem győzhetjük le véglegesen az AIDS-et, a tuberkulózist, a maláriát vagy más fertőző betegségeket, amelyek a fejlődő világot fenyegetik, amíg csatát nem nyerünk az egészséges ivóvízért és az alapvető higiénés és egészségügyi ellátásért folytatott küzdelemben.”
Mi lehet hát Afrika jövője? Vajon a szintén önazonosságát kereső, erkölcsi válsággal küszködő fejlett nyugati társadalom lenne számára a minta? Afrika átalakulását szemlélve kérdés, vajon merre vezet ez a folyamat. Mélyreható önvizsgálatra van szükségük a döntéshozóknak és az afrikai országok vezetőinek, hogy elkerüljék, amit XVI. Benedek a relativizmus diktatúrájának nevez: a korlátok nélküli fejlődést, amely öncélú is lehet. A fejlődés helyes irányát a ,,nyugati világnak” újra, Afrikának talán elölről kell végiggondolnia.
A szentatya néhány hete tett benini (egyben második afrikai) látogatása alkalmával ismét tanúbizonyságot tett Afrika sorsa iránti együttérzéséről. Africae munus (Afrika feladata) kezdetű, szinódus utáni apostoli buzdításában erősíti Afrikát helyes útjának megtalálásában. Mélyreható lelkiismeret-vizsgálatra szólítja fel a kontinens országainak vezetőit. Az apostoli levél egyik fő üzenete az újrakezdés és a jövőbe vetett remény. A pápa afrikai útja során a helyi egyház és a civil társadalom számos képviselőjével találkozott. Kifejtette meggyőződését, hogy a nemzetek közötti összhang megtalálásának záloga az országok közötti egység és kiengesztelődés.
Afrika a lehetőségek kontinense. Fontos azonban tudatosítanunk, hogy egyes népek itt súlyos, a nyugati válsággal össze nem hasonlítható krízisben élnek. Így a fejlett világ befektetői, döntéshozói számára a helyi lehetőségek egyben felelősséget is jelentenek. Nem elég, hogy Afrikát csupán önös üzleti érdekeik új terepének tekintsék. A közösségvállalás érzése hívta a Magyar Máltai Szeretetszolgálatot Kibera nyomortelepére, hogy jelenlétével hozzájáruljon az ott élők körülményeinek javításához. Ez a törekvés a szükség felismerésére adott válasz. Ha képesek vagyunk erre a látásmódra, a szeretet ősmintáját ismerjük meg. Hiszen a szeretet és az együttérzés ott kezdődik – mondja Simone Weil –, amikor az ember kinyitja a szemét és a lelkét, s engedi, hogy megérintse a másik szenvedése.
Fotó: Lázár Alpár, S. D.
