A haldokló, Freesz József este nyolc óra után örökre lehunyta a szemét. A kórlapján ugyan a halál okaként veseelégtelenség szerepelt, de a kórházban mindenki tudta: az ÁVO verte halálra az atyát.
Freesz József az egyik legnagyobb bűnt követte el, ami a kommunisták szemében létezett: a munkásokat akarta megnyerni az egyháznak, azokat a gyári munkásokat, akiknek érdekképviseletét a vörös szakszervezetek kizárólagos előjoguknak tekintették. Hogy teljes befolyásuk e körben nem törvényszerű, azt a katolikus papok és értelmiségiek csak lassan, az 1930-as évek derekára ismerték fel. 1935-ben a józsefvárosi plébánia nagytermében gyűlést tartottak, melyen Dsida Elemér író, Közi-Horváth József országgyűlési képviselő, Mihelics Vid szociológus és Mihalovics Zsigmond, az Actio Catholica elnöke mellett sok munkásfiatal is részt vett. Legtöbben csak kíváncsiságból mentek el, megnézni, hogy kik is azok a »csuhások «, akikről annyi rosszat hordtak össze nekik szociáldemokrata elvtársaik.
A tanácskozás résztvevői úgy döntöttek, hogy a proletariátus megnyerésének egyetlen lehetséges terepe az egyházközségekben van: rátermett vezetőkkel, megfelelő szociális programmal alulról kell elkezdeni a szervezést. Az új szervezet neve Egyházközségi Munkásszakosztályok (EMSZO) lett. Az egyházhoz való szoros kapcsolódás mindenekelőtt az uralkodó politika, a Gömbös-kormányzat figyelmének elterelését szolgálta, ám olykor hátrányosnak bizonyult: számos, konzervatív beállítottságú egyházi vezető aggodalommal figyelte, hogy „néhány forrófejű fiatal Krisztus keresztjének követése ürügyén társadalmi forradalmat szít”. Még konkrét fellépésre is sor került, amikor Horváth Győző segédpüspök a hozzájárulás megtagadásával kis időre megakadályozta, hogy a mozgalom egyik vezetője, Csávossy Elemér jezsuita könyvet jelentessen meg a Quadragesimo Anno pápai körlevélről. (A könyv végül több év késéssel látott napvilágot, Túlvilági valóságok és szociális problémák címmel.)
A mozgalomnak végül sikerült eloszlatnia az egyházi vezetés gyanakvását és rosszallását, s erőteljes fejlődésnek indult. A harmincas évek végétől a KALOT-tal együtt szerény állami támogatásban is részesült. Szerepe az országos katolikus munkásegyesület, a Hivatásszervezet 1940-es létrejötte után némileg csökkent, ám továbbra is tömegeket tudhatott maga mögött. A siker titka mindenekelőtt abban rejlett, hogy a legtermészetesebb életkörnyezetben, az egyházközségben szólította meg a munkásokat, akik számára nemcsak érdekképviseletet jelentett, de kulturálódási lehetőséget is. A cél az volt, hogy a proletariátusból öntudatos, keresztény és magyar munkásság váljék, s hogy azok a lelki-társadalmi válaszfalak, melyek a munkásságot a középosztálytól elválasztják, végre leomoljanak.
Az ilyen tevékenységet azonban egyetlen diktatúra sem vette szívesen. Magyarország német megszállása után a Gestapo egyik első dolga volt, hogy az EMSZO és a Hivatásszervezet vezetőit letartóztassa. Freesz József, aki akkor már az EMSZO országos igazgatója volt, csodával határos módon elkerülte ezt, azonban több munkatársát elfogták és Dachauba hurcolták.
A front elvonulása után az EMSZO azonnal újrakezdte működését, de a korábbinál sokkal nehezebb körülmények között. 1946-ban a KALOT, a Hivatásszervezet és számos más katolikus egyesület felszámolására parancsot adó belügyminiszteri rendeletéből Rajk László – Szviridov szovjet tábornok rosszallása dacára – kihagyta az EMSZO-t, ugyanis akkor még nehéz volt hihető módon fasisztának bélyegezni egy olyan szervezetet, amelynek több vezetője német koncentrációs táborban sínylődött, s kettő közülük ott mártírhalált is halt. A „szabad” működés azonban csak látszat volt: a zaklatások, a házkutatások és a letartóztatások naponta követték egymást.
Az EMSZO ennek ellenére 1948-ig fennmaradt, igaz, a legtöbb plébánián nevet változtatva. Utolsó szereplése az 1947-es választások előkészítése volt. Mint ismert, azokon a választásokon a Barankovics páter vezette Demokrata Néppárt (a mai Kereszténydemokrata Néppárt előde) hatalmas sikert ért el, és a kommunisták csak a hírhedt kékcédulás csalással nyertek.
Ezek után érthető, hogy a baloldali hatalomátvételt követően az államvédelem kitüntető figyelmet szentelt a munkásokkal foglalkozó papoknak, különösen Freesz József személyének. Érdekes módon egyszer sem börtönözték be, valószínűleg azért, mert a rendszert támogató békepapnak akarták megnyerni. Ám mivel Freesz erre semmiképpen sem volt hajlandó, rendszeresen beidézték a hírhedt Andrássy út 60.-ba, s ott válogatott kínzásokkal, elektrosokkal próbálták árulásra kényszeríteni. A kínzások után egy-egy ÁVO-s tiszt vezette mentőautó szállította haza, alighanem azért, hogy az ellene folytatott terrornak híre menjen, s megfélemlítse a még „makacskodó” papokat. (Az Államvédelmi Hatóság verőlegényei ezt embertelen cinizmussal „járóbeteg-rendelésnek” nevezték.)
Freesz József több mint fél évig bírta a kínzásokat, ám végül megtörték erejét. Megbomlott elmével, embertelen kínok között távozott az árnyékvilágból – de hitét, egyházát nem tagadta meg.
