Ez persze nem jelenti azt, hogy az alkotás során a tervektől ne lehetne az indokolt mértékben eltérni.
Az elmúlt évtizedek során száznál több filmzenét komponáltam. Mindig szimfonikus zenekarral dolgoztam, kivéve az utolsó három filmet, amelyekhez számítógépen adtam le a zenét. Rettenetes érzéssel figyeltem a stúdiómunkálatokat: egyetlen zenész sem volt jelen, az egyes tételek a keverőpultról szólaltak meg… A művészetet fenyegető egyik legnagyobb veszély, hogy a számítástechnika lassanként kirekeszti az emberi tényezőt. A gép nagyon hasznos dolog, de az embert nem lehet helyettesíteni. Azt a varázst, amikor egy felkészült zenész belefúj a hangszerébe, képtelenség számítógéppel előállítani.
Jazz-zenész vagyok, és a jazz sava-borsa a rögtönzés. Ennek lényege, hogy előre semmit sem tudhatok róla, nem tervezhetem. Mindent a koncert hangulata és az adott perc dönt el: ott és akkor elkap egy érzés, és azt játszom, amit soha máskor nem. Ehhez természetesen alázat kell, ahogy a filmzene komponálásához is. Játéka során a zenész megpróbálja kiegészíteni, erősíteni a megfoghatatlant, a szavakkal kifejezhetetlent. Az improvizálás egy másik nélkülözhetetlen feltétele, hogy a zenésznek fejben gyorsnak kell lennie, sőt, még annál is gyorsabbnak. Például amikor nagyszerű kollégámmal, Szakcsi Lakatos Bélával két zongorán együtt muzsikálunk, néha mi magunk sem értjük, mi történik. Gondolataink úgy előreszaladnak, hogy a leütött hangok szinte megelőzik a történéseket. Ezt egyikünk sem tudja megmagyarázni. Egy-egy közösen előadott mű végén csak nézünk egymásra elképedve, és az ég felé mutogatunk: a Jóisten zenélt, nem mi… Ám ez így van rendjén: a zenét nem szabad megmagyarázni, mert lényege a titok. Ha ez nincs benne, akkor nem fut végig a hátunkon a borzongás.
