A mitológia Adonis-kertjében kellene keresnünk az ünnepéhez kötődő sarjasztott búza hagyományának eredetét, amely nálunk is szokás. A Gyermek Jézus gyümölcse – mondják német tájon, s arról a „friss, zöld vetésről” van szó, amely tálkában sarjad Luca (Lúcia) napjától.
Ősmotívumok-természetkultuszok kapcsolódnak össze, s válnak paraliturgikus gazdagodássá; a „zöldág” szimbólumában az életfa tartalma jelentkezik, amelynek jó gyümölcse az Aranyalma (Jézus), a paradicsomi rossz tudás fájának „veszejtő almája” helyett.
A IV. századi keresztény vértanú szűz tiszteletének messzi századait keresve Dante áll előttünk, akinek művében a „középkor minden szála összefutott”. A Divina Commedia a lélek ösvényét fürkészi. A bolyongó, látomásos poéta a Pokol egyik énekében „versel” Lúciáról. Számára a megvilágosodás ez a lány, amikor szembetegségével küszködik:
„Szent Hölgy ül fönnyen, ki a szenvedésen,
amelyhez küldlek, oly szánalmat érez,
hogy rést ütött a zordon Végezésen.
Ezt kérve fordult Lúcia szívéhez.
s szólt: »Segítségért eped egy híved lent:
rád bízom őt, ki annyi sebből vérez.«
Lúcia, ki gyűlöl minden kegyetlent,
jött, ahol ős Ráchelnek állt a szék…
s szólt: »Beatrice, Isten büszkesége,
mért nem segíted azt, ki úgy szeret,
miattad rá se néz a léha népre?
Nem hallod, amint sírva kesereg?
Nem látod, amint küzd a zord halállal
Hullámban, mely nagyobb mint tengerek! «”
A szemfájós Dante párhuzamai: a Szent Hölgy, Lúcia, Ráchel azt is jelzik, amelyek a XIV. század Itáliája, a politika és a transzcendens katolicizmus összefüggéseiben vannak jelen. A Hölgy már elvont fogalommá (Szent Szerelemmé) válik. Ráchelt, Jákob második feleségét Jeremiás is fölidézi: sírjából sírás, keserves jajgatás hallatszik: „Ráchel siratja fiait, és nem akar vigasztalódni, hiszen már nincsenek többé.” A babiloni fogság ideje ez, az ősanya elhurcolt gyermekei miatt kesereg. Dante, Firenze üldözött-száműzött fia Ráchelre gondol, és a megvilágosodást keresi, benső látása tisztulását…
Manapság mégis a betlehemi gyermekgyilkosság az időszerűbb Máté evangéliumából, az az elfojtott siralom, amely egyre hallatszik: mi lesz az életfával?
A Pokol a Sas képében jeleníti meg Lúciát: a fényt. Egyre jobban kellene a dantei könyörgéshez fordulni a belső látásért, s a szentség jegyében szólni a vértanúról, akinek a középkorban az esztergomi várhegyi főtemplom tornyában oltára állt, ahol a megholtakért mondtak misét. Ha felhangzik a gregorián „Örök világosságot adj nekik, Uram”, ki ne gondolna a fény, az élet folytatására, az új templomra?
A legenda azt tartja, Lúcia szemét a hóhér tűvel szurkálta, megvakítani azonban nem tudta. A fényt nem lehet kioltani! A Lélek világosságát. És ebben rejlik a vértanú lány időszerűsége. A közélet, a politika, a magánélet tele van másokhoz való alkalmazkodással, véleményváltással. Mintha már nem lenne szükség szilárd álláspontra.
Nem hiányozhat a fény-lendület. A forgószelek egyre kavarognak. Hogy állna így össze „az igazi dóm a felsőbb légkörökben, hogy a titoknak köntöse legyen”?
Török időkből maradt meg – déli vidékeinken először – a sarjasztott lucabúza; ferencesek szentelményként vitték a karácsonyi oltárra, s ki tudja, nem ismételgették-e híveiknek a fennmaradt mondatot, amelyet Lúcia az ítéletet kimondó római helytartónak válaszolt, aki elnémítással fenyegette: „Isten szolgáinak sohasem hiányoznak a megfelelő szavak…”