Panni harsány volt, öntörvényű, és kevéssé érezte az árnyalatokat az emberi viszonyokban. Egy alkalommal többen arról beszélgettünk, kinek milyen temetési „élményei” voltak. Tizenhat évesek voltunk. A legtöbbünk állt már nagymama, nagypapa, idős rokon koporsója mellett. Egyet-mást tudtunk veszteségről, halálról, gyászról. Panni is közénk keveredett, belehallgatott a beszélgetésünkbe, és a maga módján hozzá is szólt a témához. Pontosabban nem is hozzá, inkább beleszólt a beszélgetésbe: „Én még sohasem voltam temetésen, nekem még nem halt meg senkim, azt sem tudom, milyen az.” Nem volt semmi bántó abban, amit mondott, igazából az sem, ahogy mondta. „Pannis” volt, őszinte, s egy kicsit persze pátoszromboló. Meg sem várta, mit fűzünk hozzá rövidke kinyilatkoztatásához, szertelenül robogott tovább. Talán még az ajtót is becsapta maga után.
Mondata ott úszott a fejünk fölött. Éreztük, ehhez nincs mit hozzátennünk. Próbáltuk folytatni a beszélgetést, ott, ahol abbahagytuk. Valaki már éppen meg is akart szólalni, amikor Eszterből, aki addig hallgatott, kibukott egy megjegyzés. Szinte magának mondta, de mindannyian jól hallottuk. Ezt dünnyögte maga elé: „Meg is látszik rajtad…” Mi felnevettünk, de ő komoly maradt. Sőt komor. Megjegyzését egyáltalán nem poénnak szánta. Nem is nézett ránk. Valahová lefelé, kifürkészhetetlen mélységekbe révedt. Homlokát ráncolta. Ismertem már tőle ezt a homlokráncolást. De akkor láttam először a vonalak mögé. És akkor értettem meg a fájdalmát, azt, hogy cipel valamit, amit tizenhat éves lelke alig bír el. De küzd vele, és az formálja őt. És megértettem azt is, mitől komolyabb, érettebb, mint bármelyikünk.
Azóta sokszor eszembe jutott az akkor tizenhat éves Eszti mondata. Főként akkor, ha túl „kerek” emberekkel, minden széltől megóvott fiatal felnőttekkel találkoztam, vagy olyanokkal, akik konokul hiszik, hogy az életben – veszteség és áldozat nélkül – nekik mindig mindenből jár. Sőt jut is. De csak a puszta mondat visszhangzik bennem ilyenkor. A kamasz Eszti kamaszos keserűsége, lesajnálása és okító szándéka nélkül. Hiszen az, hogy kinek mikor, milyen életszakaszban és milyen mértékben kell szembenéznie elválással, elengedéssel, halállal, gyásszal, nem tartozik másra. Sokkal inkább van feladatunk saját fájdalmainkkal, hiányainkkal, veszteségeinkkel. Jelek azok, amelyeket meg kell tanulnunk olvasni. Nem kifelé, sokkal inkább befelé mutató nyilak, próbatételek, hatalmas formáló erők. Minden mélyen megélt, megértett és feldolgozott veszteségünk ráncot hagy a homlokunkon, szaporodó bölcsességrovátkákat a lelkünkön. Kis halálaink tanúi ők. Arról mesélnek, hogy élünk.