Életet vinni halottainknak

Elhunyt szeretteinkkel kapcsolatban azonban van még olyan szertartás, amelyhez egyházunk is ragaszkodik, bár nem szentség: a temetés. Az utóbbi évtizedekben sok olyan szokás terjedt el, amely az elhunytak földi maradványaival kapcsolatban vagy nem fejez ki semmilyen tiszteletet (a hozzátartozók ki sem kérik az elhamvasztott maradványokat), vagy a tiszteletadásnak hitünkkel nem összeegyeztethető módját választják (elszórják a hamvakat a természetben, esetleg a lakásban tartják az urnát.) A hamvak szétszórása sokszor az elhunyt végakarata. Az egyház ilyenkor különös esettel áll szemben. Hiszen a szertartáskönyvben nincs külön rítus az egyházi szertartás keretében történő szóróparcellás temetésre. A lelkipásztorok igyekeznek az ilyen búcsúról lebeszélni a hozzátartozókat. Az egyház azt vallja: a megjelölt nyugvóhely ismerete, a test iránti tisztelet kifejezése lélektanilag is segíti a hozzátartozót a gyászban.
Sajnos egyre gyakoribb, hogy az elhunyt hamvait semmilyen formában nem helyezik végső nyughelyre. A hozzátartozó a szeretett halott hamvait otthon tartja. Ez az „eljárás” már a kereszténység előtti korban sem volt elfogadható. Emlékszünk diákkorunkból Antigoné drámájára, amelyben a hősnő az „istenek íratlan törvényét” követve a király kegyetlen parancsa ellen szegülve eltemetteti fivérét. Az Ószövetség könyveiből kiderül, a zsidó nép is nagy gondot fordított arra, hogy a holttestek végső tisztességben részesüljenek. Temetetlenül maradni olyan szerencsétlenségnek számított (Préd 6,3; Iz 14,19–20), amelyet az ember az ellenségének sem kívánt. A kereszténység sem véletlenül ragaszkodik e hagyományhoz.
A felszentelt temetkezési helyek szakrális terek. Nem csupán az ott megtapasztalható csend, béke és virágkoszorúk szép látványa miatt van szüksége e helyekre holtnak és élőnek, hanem mert az élet (és a halál) rendje „megkövetel” bizonyos szétválasztásokat. Az élők lakhelye nem lehet azonos a holtak lakhelyével. A két térnek más a rendeltetése. És a két tér közötti útnak szintén van jelentése.
Akinek nyugszik kedves halottja temetőben és időnként látogatja is a sírt, tudja, hogy már az oda való elindulás is rítus. Az ember virágot szed, koszorút vesz. Elindul. A legtöbb temető kapuján ez a szó fogadja az érkezőt: Feltámadunk! Egy ilyen tábla alatt belépni: nem pusztán fizikailag jelent átlépést egy másik helyre. Temetőbe menni külső és belső út is, amelynek megvannak a maga szimbólumai. Mi, keresztények imáinkon kívül virággal és mécsessel érkezünk a sírhoz. Szépséget, életet és fényt viszünk oda. Sokszor halljuk, különösen a virágokat illetően, hogy arra már nincs szüksége a halottnak. S földi értelemben talán csakugyan mindegy is az eltávozottnak a krizantém, a rózsa, az árvácska. Ám ha hiszünk abban, hogy szerettünk a halállal nem semmisült meg, miért ne vihetnénk neki ajándékot? Miért ne ültethetnénk földi porai fölé életet? Miért ne fejezhetnénk ki e gesztussal a feltámadásba, az örök életbe vetett hitünket? Miért ne erősíthetnénk meg magunkban minden temetőlátogatáskor azt az időnként talán bennünk is megfogyatkozó hitet, hogy Isten művének nem gátja sem a halál, sem bármilyen veszteségünk? Miközben tudjuk, nem a mindig friss, drága koszorú és virágözön a lényeg. Ahogyan azzal is tisztában vagyunk (kellene lennünk), hogy egyetlen virágtő sírra ültetése sem lehet az elmulasztott szeretet pótlása, legfeljebb a nyugtalan lelkiismeret pótcselekvése.
Egyházunk, hagyományaink, évszázadok alatt kicsiszolódott szokásaink bölcsen segítenek bennünket abban, hogy ne keverjük össze élőt a holttal, a szükséges gyászt az (eltemetni) elengedni nem tudással.