Az első évszázadok Szentírás-magyarázói csak szűk értelemben értették Jézusnak azon szavait, hogy „amit e legkisebb testvéreim közül egynek is tettetek, nekem tettétek” (Mt 25,40). Szent Jeromos írja: „Nekem úgy tűnik, hogy nem minden szegényről mondta ezt, hanem azokról, akik lélekben szegények, akik felé a kezét kitárva ezt mondta: azok az én testvéreim, akik Atyám akaratát teszik (Mt 12,50).” Ehhez Aranyszájú Szent János hozzáteszi: „Testvérré ugyanis a keresztség és a misztériumokban való közösség tesz bennünket.”
A Jeromos Bibliakommentár meggyőzően érvel a tágabb értelmezés mellett: „Amikor Máté nem vér szerinti testvérekről ír, két értelmezés lehetséges: az egyik sorozatban a testvér szó a keresztény közösség tagjára vonatkozik; a másikban bármely emberre, akivel szemben erkölcsi kötelességeik vannak. A 40. verset ebben a tágabb, erkölcsi értelemben kell értelmezni.”
Jézus feltétlen elfogadását nehéz megérteni. Még nehezebb megélni, emberfeletti nehézségű, isteni tökéletességet kíván: „Legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5,48), „irgalmasok, mint ahogy a ti Atyátok is irgalmas” (Lk 6,36). Csak azok képesek rá, akik az Atyától áldottak (Mt 25,34).
Az Assisi Szent Ferencről szóló legendák egyike tud egy olyan esetről, amikor a testvérek megtagadják „egy elvetemült poklos” ápolását, aki „szavakkal és ütlegekkel sértegette őket, förtelmesen káromolta az áldott Krisztust és szentséges anyját, Szűz Máriát. Szentül hitték róla, hogy az ördög tartja megszállva.” A testvérektől Ferenc veszi át a bélpoklos gondozását. Ő is kap tőle hideget is, meleget is. Békességre intő szavai csak olajat tesznek a tűzre, keserves állapotáért lázadón, minősíthetetlen szitkok közepette Istent okolja. Ferenc kudarcot vall. Egy időre felhagy a szolgálatával. Félrevonul, hogy imádkozzék. Visszatérve csak ennyit mond a nekikeseredett szerencsétlen lázadónak: „Fiacskám! Amit kívánsz, kedvedért mindent megteszek.” S ahogy a gyógyfüvekkel illatosított langyos vízzel, anyai gyengédséggel tisztogatja a förtelmes sebeket, s azok tisztulnak, úgy tisztul a lélek is. „Később Istennek úgy tetszett, hogy a nevezett testileg-lelkileg felépült bélpoklos kétheti penitencia után valamely más nyavalyában az egyház szentségeivel vértezetten jámborul elhunyjon.” Útban a mennyország felé lelke Szent Ferencnek köszönetet mond, melyet ezzel zár: „Maradj meg Isten áldásában!”
Hogy volt képes Ferenc elfogadni ezt az „elvetemült poklost”? Boldogan vállalt penitenciaként, Isten megtapasztalt jóságának örömében. Abban az örömben, hogy most valami csekélykét, valamicskét visszafizethet, visszaadhat abból az önfeláldozó, megbocsátó, gyógyító, elfogadó, irgalmas szeretetből, amelyet ő az Úrtól kapott. Ferenc szolgálatával hálaáldozatot mutat be, és öröme határtalan. Hálából, „Krisztus szerelméért” fogadta el ezt az „elvetemült poklost”, és ezzel magát a jézusi elfogadást fogadta el. Ez a tökéletes engedelmesség. Ez Jézus igája. Ez az édes iga.
