Isten hajléka és az albérlet közötti, meglehetősen hosszú úton azonban nem került az útjába senki. Beült a padba, magába mélyedt, s ahogy kinyitotta a szemét, megpillantott maga mellett egy fiatal nőt. Apácaruhában. A mise végén a szerzetes nővér kedvesen odafordult hozzá: Ugye, te sokat imádkozol, és másokért is vállalsz közbenjárást? Azért kérdezem ezt, mert érzem rajtad, hogy komolyan gondolod a hitedet, és nem vasárnapi keresztényként teszed a dolgod. – Jól érzed – érkezett a válasz, és kezdetét vette egy hosszú beszélgetés. A srác fohásza most sem maradt visszhangtalan. Az Úr nyomban válaszolt, mert aki zörget, annak ajtó nyittatik…
Vajon hány fiatal vágyik arra, hogy valódi, értékőrző és -teremtő közösség tagja legyen, ahol jó megnyílni, és beszélni a sokakat foglalkoztató gondokról, kételyekről, feszítő szenvedélyekről, természetes vágyakról? Ahol mindenkit azonos mércével mérnek, s ahol az ima olyan, mint egy falat kenyér, és zsinórmérték a Biblia. De nemcsak a Biblia évében, hanem mindenkor. Ahol szentírási hivatkozások gazdagítják az összehajló csendet, mint ahogy az antióchiás nagyhétvégeken, ahol szabadon szárnyal a karizmatikus ének, és 60 másodperc címmel egy betegség kapcsán musical születik a megtérésről, mint ahogy a nagykanizsai magvetősök esetében, s ahol fontos egy-egy lelkigyakorlat, családos és ifjúsági találkozó, mint ahogy az Emmánuel közösség tagjainál. Szerencsére se szeri se száma azoknak a kisebb-nagyobb közösségeknek, amelyeknek megadatott már a tisztánlátás kegyelme, amelyek meg tudják különböztetni a valódi értéket a talmitól, s élik-élvezik a Szentlélek ajándékait. Tisztában vannak a hit titkával, és nem rejtik véka alá véleményüket Istenről, vallásról, hazáról. Akik élik hitüket, és tudják azt is, hogy az abortusz gyilkosság, és senkit sem bátorítanak erre. Szolidan- szelíden odatelepednek az Oltáriszentség „tövéhez", és hálát adnak családjukért, szerelmükért, hitükért, amely – tudjuk jól – kegyelem s titok. Ám amit továbbadni jó, amit továbbadni kötelesség. Elég egy kommunikációelméleti óra az egyetemen, ahol az a feladat, hogy tegezve szólítson meg a leendő idegenforgalmi asszisztens valakit. Döbbenetes a csend, amikor az egyik hallgató Istenről beszél, akit mindig tegez. Huszonéves ő is, mint a társai, de elindít valamit, s ez tetten érhető a levegőben. További gondolatokat szül, kérdéseket gerjeszt, amelyekre ragyogó arccal, csillogó szemmel válaszol is a hallgató. Társai először mélán hallgatják, később aztán meg is hallják az üzenetet, hiszen egyesekben megszólal a lelkiismeret: vajon ez az egyetlen járható út, amelyen én járok, s amely igazán trendi, hiszen jól érzem magam, vagy van más út is? Eme léleknyitogató szemináriumi órán viszont azzal szembesül: igen, van más út is? Ehhez – szerencsére – partner a tanárnő is, uralja a helyzetet. Hallgató és oktató közösen evangelizál. Mindkettő tudja: keresztény embernek ez a dolga. Ezért aztán nem is hallgatnak. A fiatal tanárnő Reményik Sándort idézi: „Kis hópelyhek az örömök, / Szitáló, halk sziromcsodák. / Rajtuk át Isten szól: jövök.”
Nem úgy, mint egyes önkormányzati iskolákban, ahol az igazgatók diszkréten jelezték: az énekkar ne vegye túl szentesre a karácsonyi muzsikát, Istent dicsőítő dalok pedig legjobb, ha egész éven át nem csendülnek fel az intézmény falai között. Nehogy megbotránkozzanak a diákok vagy a szülők. Az az énekkaros, aki hittanra jár, és ugyan már felnőtt lett Krisztusban, mivel megkapta a bérmálás szentségét, de azt követően – egy aktív közösségnek köszönhetően – mégsem „bérmálkozott ki” az egyházból, nyomban elújságolja odahaza a szüleinek. Ők pedig bátorítják: lesz ez másként is, és Isten különben is tisztán látja a szándékát, ezért aztán ne csüggedjen. Karácsonykor újra felzúg majd az orgona, és megszólal a templomi kórus: Fel nagy örömre! ma született, / Aki után a föld epedett. / Mária karján égi a Lény, isteni kisded Szűznek ölén… Bűnnel viselős világunkban csak ő lehet egyetlen reményünk.
