Lehet, hogy éppen ezért kap – szokatlanul is – „rangot” a könyv a pedagógiában, a nevelésben ugyanis a kettő – ha igényességről beszélhetünk – elválaszthatatlan; megfilmesített gyermekkönyvek igazolják. A kérdés, mit olvasson a gyermek, akként vethető fel, hogy milyen gyermekekről van szó: akiknek a szülei úgy vélik, kimondottan az eszmei elköteleződés vezeti őket a könyvek megválasztásában, s akkor egyértelmű a döntés, vagy olyanokról, akiket csupán az irodalmi érték irányít? Ez utóbbiak lehet, hogy jobban járnak, hiszen a szépirodalmiság társulhat olyan eszmei tartalommal, amelynél különbet el sem lehet képzelni, s még ez is izgathatja a különben evangéliumi igazságokban járatlant: – Ilyesféléről eddig nem olvastam, még nekem is mond valamit, tehát a gyerek csak gazdagodik, ha elolvassa. Így lophatja be magát a gyermekszívekbe az az irodalmi gondolkodás, amit valóban kereszténynek mondhatunk. Nemrégiben került a kezembe egy röpke tanulmány a keresztény erkölcs és a gyermekirodalom kapcsolatáról (Gombos Péter: Utazás Narniától Fantáziáig), benne könyvajánlatok, megjegyzések, például: „Keresztény és ifjúsági irodalomnak jelen esetben azokat az irodalmi alkotásokat tekintem, amelyek keresztény szerzők tollából születtek, s bár címzettjei nem feltétlenül vallásos gyerekek, a regények, mesék, novellák értékrendje egyértelműen a krisztusi tanításon alapul.”
Egyetlen szerzőt hadd említsek: Patricia M. St. Jonhnét, s Nyomok a hóban („rongyosra olvasott”) ifjúsági művét; az írónő minden könyvének gyermekek a hősei, akik „tanulságos kalandok után” elfogadják Krisztus tanítását, annak hétköznapokra szóló alkalmazását.
Persze, itt is fölmerülhet a didaktikus megbélyegzés, az a hiba, amely szájbarágós mese kapcsán vonja le a tanulságot. Hasonlót tapasztaltam magam is az olasz Bruno Ferrero valamelyik könyvének fordításakor: a jézusi példabeszédek sajátságos módszerével él a szerző, de a végén a hitoktatásban ismert magyarázatokkal. A könyv így hitoktatási segédkönyvként alkalmazható. Sok ilyen kiadványt ismerünk, a szépirodalmi igényű könyvek közt is számottevő az efféle. Ezért teljesen egyetérthetünk az említett Gombos-írással, amely elkülöníti a két területet: vannak értékes alkotások, (melyek kevésbé mondhatók szépirodalomnak) irodalmi eszközökkel, s vannak klasszikus művek. Ami az itthoni keresztény gyermekirodalmat illeti: java részükben háttérbe szorulnak az irodalmi értékek, prioritást a tanítói szándék kap. „E regényeknek más helyet kell kapniuk a keresztény gyermek életében, mint a gyermekirodalom klasszikussá vált műveinek” – vonja le a következtetést a tanulmány írója, és hozzáfűzi, hogy a szülő és a pedagógus ha a gyerek kezébe könyvet akar adni azzal a szándékkal, hogy az szórakoztasson is, meg elősegítse a lelki épülést, válasszon, s ne keverje össze a kétféle irodalmat: adjon komoly etikai tartalmú szépirodalmat, meg igényes tanító-irodalmat, és segítsen a gyermeknek abban, „hogy – ésszerű keretek között – az irodalom minden alkotására nyitott legyen, s minden műben keresse a számára, számunkra elfogadható értékeket”. Ennél aligha lehet jobb „receptet” ajánlani.
