Fotó: Hetesi Zoltán
A Balaton egyik „háttértelepülésén” rendezett falukép fogadja az odaérkezőt. Érzékelhető, hogy gondos gazdája van a községnek, amelynek főterén helyi mintával dúsan díszített óriástojás vonzza magára a tekintetet. Nyaranta hímzőasszonyok egy csoportjára figyelhetünk fel. Az ügyes kezű, nagy gyakorlattal bíró tűforgatók kinn az utcán, szemünk előtt hímezik a rózsákat, a legyezőket, a „csirkelábakat”, s alakítják a „katykaringókat” és a „caknikat”. Az ősi motívumokat a művelődési házban rendezett állandó kiállításon mutatják be a legteljesebben. S hogy melyek ezek? A galamb-, a szarvas-, a páva- és az őzábrázoláson túl kedvelt és gyakran alkalmazott forma a levél, a szegfű, a labdarózsa, a tulipán és az árvácska is.
Természetesen nem maradt népi hímzés nélkül a központi helyen égbe törő, 1791-ben felszentelt Nagyboldogasszony katolikus templom sem, ahol már az ajtón belépve, baloldalt, majd beljebb haladva, a liturgikus térben is magával ragadó látvány fogad bennünket. E nem mindennapos örökségre nemcsak a helyiek, hanem az ideérkezők is büszkék. A díszes oltárterítő- és miseruha-gyűjteményt is rejtő, megszentelt falak között Balsai Tamás plébános kedvesen kalauzolja a látogatót, és mesél a már a honfoglalás kora óta lakott búcsújáró és zarándokhely történelméről, a templomépítés körülményeiről, az oltárok felújításáról, s a betelepülő délszláv népességről. Szó esik a sokak szerint a Dunántúl egyik legszebb műemlékéről, a Kápolnási-dűlőben rejtőzködő, román kori Fehér kápolnáról is, amelynek 1704-ből való, reneszánsz faragott faoltárát itt helyezték el, s kisméretű Mária-szobrát öltöztetik. Tamás atya beszél a Jankovich grófok hajdani pénzadományáról éppúgy, mint a mai mecénásokról, s arról a tizenkét angyallal körülölelt, Szent Imre herceget ábrázoló, immár mellékoltárrá tett, 1938-ban született alkotásról, amely az olaszországi kultúrát oly nagy kedvvel tanulmányozó néhai Goszthony Mária festő- és keramikusművész keze nyomát őrzi.
A templomot elhagyva a többször átalakított nádfedeles tájház felé vezet utunk. Tornácos épület fogad bennünket. Vert falai között módos gazda élt családjával még a XIX. században. A „tisztaszobában” régi népi bútorok, szentképek, apró használati és dísztárgyak kaptak helyet, és csuhéból készült gyerekjátékokat is kiállítottak a rendezők. De jó volna nekidőlni a pufók szőttespárnáknak, vagy odatelepedni a sarokpadra, netán a szemeskályha mellé, s arról beszélgetni gyerekkel, unokával, milyen volt e puritán, mobiltelefon nélküli lét, amikor a gombnyomogatás helyett a kukoricacsutkából épített torony csalt örömöt az arcokra! És a napi esti mese, melynek hallatán álomba szenderült az aprónép…
A kemencés, szabadfüstös konyha fa- és cserépedényeivel, lábasaival, fémkellékeivel eleveníti meg a kort, bemutatva, milyen körülmények között készült az étel, hogyan sült a kenyér, hol füstölték a húst. Az ember szájában összefut a nyál, mert úgy érzi, mintha vanília- és cukorillat lengené be a konyhát, s gondolatban már harapja is a forró rétest vagy a jellegzetes buzsáki étket, a paprikás pogácsát… Nehezen tesszük túl magunkat az érzéki csalódáson, ám a szélső szoba, amely a család igazi lakóhelye volt, elbűvöl bennünket látnivalóival. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma által kiírt, sikeres pályázatnak köszönhetően A Nagyberek horvát falvainak népművészete és népi iparművészete címmel két éve nyílt meg egy állandó kiállítás, amelyet Kapitány Orsolya kaposvári néprajzkutató rendezett. A tájegységre jellemző textilkincs – házilag szőtt vásznak, piros-kék, piros-fekete fonallal készített hímzések, piros rátétesek, tarka „boszorkányosok” – jelenik meg e helyiségben, valamint a somogyi pásztorfaragás jellegzetes motívumait is megismerhetjük. L. Szabó Tünde, Somogy néhai főépítésze így írt a Tájak-Korok-Múzeumok Kiskönyvtára című, népszerű sorozatban megjelent füzetben: „A faragásnak, a pásztorművészetnek is jelentős hagyományai vannak Buzsákon. A különféle népművészeti kiadványok a Balaton-vidéki spanyolozott tükrösök, gyújtótartók, sótartók gazdag változatait mutatják be. 1930-ban fafaragó iskola is indult a faluban. Kapoli Antal, a híres pásztorfaragó is tanított itt két hónapig.”
A kiállításon régi felvételek, filmbejátszások idézik a falu jeles népszokásait, ünnepeit, amelyek ma is megtartó erőként kovácsolják össze az őslakosokat és a betelepülőket, fiatalabbakat és idősebbeket. Az ének és a néptánc Buzsákon élő valóság, eleink hagyatékát nagy múltú hagyományőrző együttes és asszonykórus is élteti. A falu rendezvényeinek rendszeres fellépői e közösségek, amelyeknek tagjai abban bíznak: a megmentett és átörökített hagyomány nemcsak nekik, hanem az idelátogatóknak is tartást ad, erősítve lokálpatriotizmusunkat és nemzettudatunkat.
Ahogy kilépnék a tájházból, megállok egy szöveges tabló előtt. Ez áll rajta: Felmerül a kérdés: igényli-e a huszonegyedik század embere a „buzsáki” néven ismertté vált tárgykultúrát, annak huszadik századi módozatát? Piacképes termékké tud-e válni mindaz a tudás, tapasztalat, amit az elmúlt századokban a Nagyberekben élő horvátok a népművészet, népi iparművészet területén átörökítettek? A kiállításnak nem feladata e kérdésekre választ adni, de bízunk abban, hogy a közgyűjteményekbe került tárgyak, fotók, hang- és táncfelvételek széles körű bemutatása hozzásegíti a mai tervezőket, alkotókat, művészeket az örökség innovatív módon történő újragondolásához. Olyan alkotások, termékek születnek, amelyek továbbéltetői lesznek e gazdag művészeti hagyománynak.
Magam is optimista vagyok e tekintetben.
Malonyay Buzsákról
Malonyay Dezső 1912-ben megjelent, A magyar nép művészete című művének negyedik kötetében ezt olvashatjuk: „Somogynak a Balatonhoz eső részén, az óriási Nagyberek szélén fekszik Tótszentpál, Varjaskér, Buzsák és Táska község, ahol a népies hímzőművészetnek talán legtöbb termékét találjuk. (…) Különösen a nők ingei, a vánkoshéjak és a halotti lepedők pompáznak a jellegzetes, tömött, sőt zsúfolt, színes díszítésektől, amelyekben főként a kék és piros szerepel egyenlő arányban.”
