Egy lány vasakarattal és sok derűvel
Fotó: Kissimon István

Mit kell tudnunk erről a sportágról?
– Ez egy triatlon, amelyet először tizenkét amerikai tett meg fogadásból, 1978-ban, Hawaiion. Az Ironman-versenyek ma nagyon népszerűek. Amin én most részt vettem és nyertem, nem hivatalosan elismert verseny. Magyarországon a nagyatádi Extremman a legnevesebb.  Ugyanakkor tavaly augusztusban Budapesten rendezték meg az Ironman 70.3-at, ami a világkupa-sorozat hivatalos féltávú versenye volt. Vagyis Magyarországon már sokan tudják, mi az az Ironman.

Úszóedző vagy, tehát nem az utcáról kerültél bele ebbe a világba. Mégis, hogyan lett belőled versenyző?
– Négyen vagyunk testvérek, mind lányok. A szüleink döntése volt, hogy pici korunktól kezdve ússzunk, de nem akartak belőlünk élsportolót nevelni. Úszásoktatók, edzők lettünk. A Testnevelési Főiskolán végeztem el az úszóedzői szakot. Büszke vagyok rá, hogy egy 2007-ben született gyereket is kineveltem már ranglistavezetőnek. Sok tanítványom szintén ranglistás. Ugyanakkor mégiscsak „az utcáról” csöppentem bele az Ironman világába. Két évvel ezelőtt Gyöngyi nővéremmel a Balatonnál megismertünk egy társaságot, amelynek tagjai közül többen triatlonoztak, sőt volt köztük olyan is, aki megcsinálta az Ironman-távot.  A testvéremmel összenéztünk, és eldöntöttük, hogy ezt mi is megpróbáljuk. Edzeni kezdtünk. Közben próbára tettük magunkat a félmaratonon, az Ironman féltávján és a maratonon. A nővérem azonban nem tudott végig velem tartani, mivel közben kiderült, hogy gyermeket vár. Így ő abbahagyta az edzéseket, viszont kis túlzással azt mondhatom, ő lett a személyi edzőm.

Miből állt a felkészülés?
– Az internetről töltöttem le az edzéstervet. Nagyjából két nap pihenőt mindig adtam magamnak egy héten. Kezdetben napi két órát készültem, a verseny előtt pedig már négy-öt órákat bringáztam, félmaratonokat futottam.

Hogyan fér ez bele egy dolgozó ember életébe? És milyen plusszal kell rendelkeznie annak, aki erre a versenyre benevez?
– Reggelente futottam, a munkahelyemre kerékpárral jártam. Ha pedig volt lyukasórám az uszodában, akkor úsztam. A munkahely adta lehetőségek nyilván előnyt jelentettek. De olyan versenyzőt is ismerek, aki túlsúlyosként határozta el, hogy benevez a versenyre. Az edzések alatt lefogyott, és végig is ment a távon. Két hetvenéves bácsi együtt vágott bele a nagy kalandba, és egyszerre is futottak be a célba, miközben profi fiatalok adták föl a versenyt a nagy melegben. Vagyis az akaraterő és a jó felkészülés a lényeg.

Sosem érezted azt edzés közben, hogy minek is kellett ez nekem?
– Dehogynem… Én úszó vagyok, így a futás például igencsak meggyötört. Fájt a térdem, szúrt az oldalam. Nehezen tanultam meg a helyes légzést. Volt, hogy az utca közepén sírtam el magam. De aztán átlendültem a holtponton, és megesett, hogy úgy fejeztem be az edzést, hogy ugráltam örömömben. Az utolsó egy hónapban már csak a célba érkezés lebegett a szemem előtt. Megesett, hogy buszon utazva is erre gondoltam, és hullani kezdtek a könnyeim. Talán vicces, amit mondok, de egy idő után már a kerékpárommal is beszélgettem. A verseny alatt, amikor belementem egy hatalmas kátyúba, bocsánatot kértem tőle, „ő” pedig azt „mondta” semmi gond. Egy ilyen versenyre való felkészülés alatt módosult tudatállapotba kerül az ember.

Milyen volt maga a verseny?
– Hőség volt, és nagy szél. Az úszás volt a legnagyobb kihívás. Hatalmas hullámok közt tettük meg a távot, amelyek a bójákat is elborították. Megesett, hogy nem láttam a pályát, egyszer el is tévedtem. A kerékpáros szakasz első kilenc kilométerét kőkemény emelkedőn kellett megtennünk. A futás nagy része a Tagore-sétányon zajlott. Tizenkét három és fél kilométeres kört kellett futni. A hetedik körnél értem a holtpontra. Olyankor mindene fáj az embernek. Amikor fitt vagyok, visz a szívem.  De a holtpontnál csaknem úgy éreztem, a szívem is megállt. Ilyenkor kellenek a szurkolók: mások szíve, akik egy-két jó szóval átlökik a sportolót a nehéz pillanaton. Füreden olyan lelkes szurkolók fogadtak, hogy gyorsan átsegítettek a válságon. A célba érést sokszor elképzeltem. Azt hittem, térdre borulva fogok zokogni. De nem is tudtam térdre borulni, hiszen nem állt meg a lábam, futottam tovább. És a könnyeim örömkönnyek voltak. Az a fél-egy perc csak rólam szólt, mindenki engem ünnepelt.

Saját magadat, a többieket vagy az elemeket kellett inkább legyőznöd?
– Másokat nem akartam legyőzni. Megközelítőleg százan indultunk a versenyen, abból öt volt a lány. Arra gondoltam, hogy ha utolsó leszek is a lányok közt, az sem baj, csak érjek célba a kiszabott tizenhat óra alatt. Az, hogy tizenhárom óra ötvenegy perc alatt megtettem a távot, a legnagyobb győzelem.

De azért ne titkoljuk el, férfiakat is megelőztél….
– Igen, sokan feladták a versenyt: csak ötvenkilencen maradtunk, és én huszonharmadikként értem célba. Vagyis erős középmezőnyben végeztem a férfiak között. Ugyanakkor nem az a fontos, hogy kiket előztem meg. Hiszen ez remek társaság, összetartozunk. Jópofa, sportos emberekből áll a csapat. Nem is tudom már elképzelni az életemet nélkülük, sokat köszönhetek nekik: emberséget, jó szavakat. Az edzés, a verseny, a győzelem által és ezek között az emberek között tanultam meg, mi a kitartás. Önbizalmat kaptam, és azt a hitet, hogy bárhol meg tudom állni a helyemet, mert le tudom győzni az akadályokat.

Ha már itt tartunk, tudom, hogy a sport nem öncélú tevékenység számotokra…
– Az egyik testvérünk, Panni komoly betegséggel küzd, és tavaly nagyon nehéz időszakot élt át. Gyöngyi nővérem ötlete volt, hogy életünk első félmaratonját érte fussuk le. Zsófi húgunk is nagy örömmel kapcsolódott ebbe bele, lélekben ő is velünk volt. Készítettünk egy karszalagot, amelyre ráírtuk: Panniért. Amikor megmutattuk neki, mindannyain sírtunk. Akkor kérdéses volt, hogy Panni akár csak szurkolóként is képes lesz-e eljönni a versenyre. Végül ő várt bennünket a célban. Ez nagyon sok erőt adott mindannyiunknak. Egyébként a „jótékony futó” – kifejezést egyre többen használják. Sokan akadnak, akik valakiért, valamiért futnak. Azóta már mi is futottunk a Csemete Alapítvány gyerekeiért. A megvásárolt póló, amiben versenyeztünk, az alapítványt gazdagította, mi pedig a táv megtétele közben a beteg gyerekekre gondoltunk, értük futottunk. Egy maraton lehet negyvenkét kilométer imádság…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.