15 éves a leányvári Hivatásőrző Ház.
Fotó: Bókay László

 

Már régóta kíváncsi voltam Leányvárra, mert többeket is ismerek, akik ott gyógyultak meg. Tudom, ezt – hogy meggyógyultak – alkoholbetegek nem mondhatják magukról, mert az ördög sosem alszik.
De én mondhatom, mert szinte új embernek láttam azokat a régi ismerősöket, akik Leányvárról visszatértek. Mi történhet ott, hogy ennyire kicserélődtek tőle? Fiatalabbnak, szebbnek, erősnek és derűsnek láttam őket utána. A változás csodaszerű volt, az oka titokzatos.

*

Attól fogva, hogy kollégámmal a községbe megérkezünk, a titok jeleit próbálom felfedezni mindenhol. A templomocskában, az idilli kertben, a mosolyokban, az üdvözlő szavakban. Na és persze a kávéban meg a sütiben, amivel a napot kezdjük. Azonnal feltűnik a süteménykínálat gazdagsága és a baráti légkör. Úgy tűnik, itt mindenki ismeri egymást, és bennünket is szeretne megismerni. Már az első percben többen megszólítanak, és az az érzésünk, szívesen beszélgetnének velünk akár hosszabban is; valóban érdekli őket, kik vagyunk. De nincs idő az ismerkedésre: kezdődik a konferencia.

*

A találkozó helyszíne a templom, és ez érdekes feszültséget kelt bennem. A szent tér ugyanis erre az időre egy részben tudományos, részben spirituális eseménynek ad otthont, ami nem teljesen idegen ugyan tőle, mégis eltér a megszokott használatától. És éppen ez a feszültség az, amelynek révén fokról fokra kezdem megérteni, miben áll a Hivatásőrző Ház titka. Amely nem templom, de egy templom mellett áll, és ami sok-sok pap számára lett a gyógyulás helye. Ma néhány óra alatt megismerhetjük a ház működésmódját, melynek őszinteségi foka talán csak a gyóntatószékekéhez mérhető.

*

„A ház célja az alkoholizmus problémájával küzdők segítése jeles szakemberek és tanúságtevők segítségével – mondja Cserháti Ferenc esztergom-budapesti segédpüspök. – A mai jubileum mottója ez az Izajás könyvéből vett idézet: „De akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok.” Az intézmény mottója pedig a következő néhány mondat: „Fontos vagy, egyszeri és megismételhetetlen érték. Ha elvesznél, az jóvátehetetlen lenne! Vigyázz magadra, segíts másoknak is a megmaradásban.”
Izajás arról írt, hogy az Úr a reménytelennek tűnő fogság, rabság idején is népe segítségére sietett. Hűtlenségük ellenére sem hagyta őket elveszni. Vagyis van remény.
Az ivásnak és a szerfogyasztásnak rengeteg oka lehet: az elégedetlenség, a kudarc, a magány, a szeretetéhség. Sokak – szakemberek, család, barátok – összefogására, segítségére van szükség ahhoz, hogy ezek az ínségek enyhüljenek. De az is nagyon fontos, hogy mi magunk hagyjuk az Urat munkálkodni. Engedjük, hogy elvégezhesse bennünk a gyógyító munkáját.

*

A következő felszólaló Hidász Zoltán intézményvezető. „Azért jöttünk, hogy ünnepeljünk, hálát adjunk mindenért, az elmúlt 15 évünkért”, mondja, majd felolvassa két tanúságtevő levelét; mindkettőt olyan pap írta, aki terápián vett részt itt. Az első élete legjobb döntésének nevezi, hogy eljött Leányvárra, mert óriási szeretetet és elfogadást tapasztalt meg. Hálát ad a józanságáért, és a minőségibb lelki életért, amit azóta élhet. A második levélíró itteni újjászületéséről beszél. Leányvár „mindent megadott és visszaadott nekem. Az életemet”, fogalmaz. – Mi történt ott? – folytatja. – Megszerettették velünk a józan életet.” Zoltán ezután egy dán közmondást idéz: „Ami vagy, Isten ajándéka neked. Ami leszel, a te ajándékod Istennek.”

*

Pátkai István pszichiáter először a sast említő idézethez kapcsol egy érdekes tényt, amelyet ornitológus barátjától hallott. A sasmama, amikor repülni tanítja a fiókáit, kezdetben alattuk repül: elkíséri, és ha baj van, elkapja őket. Ilyen a gyógyító Isten, és ilyen segítőkre van szükségük a gyógyuló alkoholbetegeknek is. Ezért nagyon fontos a segítő munka lelkiségének elmélyítése, és az, hogy a házban megtapasztalt közösségi élménynek ne legyen vége a terápiával. Jó lenne, ha a Hivatásőrző Ház által alkalmazott Minnesota-modell meg tudná újítani szenvedélybeteg-segítő kultúránkat.
Kály-Kullai Károly, aki közreműködött a ház elindításának háttérmunkájában, Richard Rohrt idézi. Az ő Lélegezni a víz alatt című könyvében olvasható: „Vallásos életet azok élnek, akik félnek a pokoltól. Akik már megjárták, spirituális életet élnek.” És ez fokozottan igaz az alkoholbetegségükkel szembenéző emberekre.
A szenvedélybetegség nálunk még ma is eléggé titkolni való, sokszor pedig tagadás tárgya. Kezdetben a Hivatásőrző Ház létezése is szinte titok volt, míg mára jel lett.
A Sapientián, ahol Károly tanít, 2012-ig szinte senki nem ismerte a diákok közül a leányvári intézményt, ma viszont már körülbelül a felük tud róla. Ugyanez a helyzet a szenvedélybetegséghez való viszonnyal is. Míg korábban csak titokban fordultak addiktológiai szakemberhez papok, szerzetesek, apácák, addig ma már zarándoklatuk is van a szenvedélybetegeknek.

*

Magyar Balázs pszichiáter, addiktológus főorvos újabb mottóval kezdi előadását (úgy látszik, ez a mottók napja). Így hangzik: „Új tudáshoz új akadályok kellenek.” Ám mi inkább szeretünk a régi megszokásainkba kapaszkodni: rágjuk a gittet, mint a Pál utcai fiúk – folytatja. – Nem beszélgetünk a beteggel, hanem begyógyszerezzük. „Miért jó a gittet rágni?” – kérdezi a tanár a fiúkat. „Mert puha marad tőle a gitt” – válaszolják. És langymeleg. De éppen ez az, amitől el kell mozdulni.
Részegség vagy szeretet? A szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a részegség. Ha nem vagyunk józanok, nem tudunk szeretni.
Az absztinencia, a józanság nem az egyedüli célja a gyógyulásnak. A szeretet túlnő a törvényeken. A józanság túlnő az absztinencián. A cöbilátus túlnő az önmegtartóztatáson. A spirituális élmény túlnő a gittegyleten, és „a grund szabadságát” adja. Meg kell újulnunk, ami megvilágosodást és magunkon való túllépést, közösségi szemlélet elsajátítását is jelenti.

*

A következő órákban tanúságtételeket hallgatunk. Olyan mélységekbe pillanthatunk be, amelyeket én valószínűleg nem tudnék ép ésszel elviselni. „És a szívem is elhagyott engem” – idézi egy megszólaló a 40. zsoltárt és Reményik Sándort, majd a kedvesség, szeretet, tapintat szívre ható élményét idézi fel, amivel a házban fogadták. „Legnagyobb boldogságom a józanság” – teszi hozzá.
Csodákról beszélnek a tanúságtevők, amiket akkor és későbbi életükben tapasztaltak meg. Csodát éltek meg abban, ahogyan elesett állapotukban viszonyultak hozzájuk Leányváron: megetették őket, kimosták a ruhájukat. És abban is, ahogyan később az életük a józanság ajándékaként gazdagodott, kinyílt. „Ez a ház csupa szeretet. Magában hordozza az otthon élményét” – fogalmaz egy pap. – A tékozló fiú hazatalálásának élményét.”
Drámaiak a vallomások amiatt is, mert gyakran évtizedes szenvedés, függés, rombolás, szétesés történetei, olyan (majdnem) végponttal, hogy már minden mindegy volt, és semmi sem motiválta a szenvedőt a változtatásra.

*

Ebédre menet Kály-Kullai Károlyt állítom meg a kertben. – Az addiktológiai problémák mögött legtöbbször spirituális útkeresés is meghúzódik – mondja. – Sok pap számol be arról, hogy Leányvárról a szó­székre visszatérve milyen erővel tudott tanúságot tenni, és ezzel szenvedélybeteg híveit vigasztalni, motiválni. Gerald G. May katolikus pszi­chiáter írja Függőség és kegyelem című könyvében: „A függőség szent betegség.” Ahogyan azt is ő hangsúlyozza, hogy mindannyian függők vagyunk. Úgy gondolom, a közösségi rehabilitáció új lehetőségeit kell keresnünk, és ebben Leányvár élen jár.

*

Magyar Balázst arról kérdezem, hogy szerinte a Hivatásőrző Ház szakmai, pszichiátriai vagy inkább a katolikus lelkiségből táplálkozó, egyházi intézmény, és a templomi helyszínből eredő kettősségre is utalok. „A templom kézzel épített tér, az ember viszont teremtmény, a Szentlélek temploma – válaszolja. – Isten örül, hogy ma megtöltjük ezt a teret, és a legmélyebb titkaikat is feltárják előtte és egymás előtt az érkezők. A spiritualitás több minden szakmánál, és az ember többet ér a kézzel épített templomoknál. A ház minden dolgozójának megvan a szükséges szakmai képzettsége, de nem ezen van a hangsúly. Határokat feszegetünk, és mélyre merítünk, mint a bűnös szamariai asszony, akitől Jézus vizet kért.”

*

„A szent kereszt felmagasztalásának ünnepét üljük. Régen a kereszt kizárólag a szégyen jele volt – mondja Cserháti püspök a búcsúi szentmisén. – Ám a Hivatásőrző Ház alapítói, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tagjai a kereszt győzelmében hittek. Jézus is a keresztre mutat, amikor arról kérdezik, hogyan szabadulhatunk meg a bűneink mardosásától és a világ sokféle szörnyűségétől: kizsákmányolástól, üldöztetéstől, gyűlölettől.
A kereszt a szabadulás örömhírét hordozza. Folytassuk a megváltás jézusi művét! A szeretet eszközeivel gyógyítgassuk a bűn sebeit, indítsuk el környezetünkben az együttérzés láncreakcióját. A világ lassú, velünk formálódó átalakulásának elindítói lehetünk, ha így teszünk.”

*

A mise után még valami hiányérzet van bennem. A kép ugyanis korántsem teljes, hiába ültünk itt egész nap. Annyi szó esett ma gyengéd gondoskodásról, befogadásról, kedvességről, hazaérkezésről, de éppen azok nem beszéltek, akik ezek hátterét megteremtik az ide érkezőknek.
Szólunk Zoltánnak, ő pedig az egyik nővérnek, akinek a nyomába is eredünk a kertben, de aztán nem találjuk. Egy másik nővér a pártunkat fogja, és megígéri, hogy bemutat egy harmadik nővérnek, aki talán szívesen nyilatkozik majd. Már-már kezdünk elcsüggedni, amikor váratlanul, szinte varázsütésre ott állnak mindhárman, és míg pár perccel korábban még úgy tűnt, tartanak tőlünk, most várakozásteljesen tekintenek ránk, hogy mire vagyunk kíváncsiak. Mire is? Hát a ház titkára, amit bizonyára ők ismernek a legjobban.
Pergerné Marika szerint, aki már indulástól kezdve itt dolgozik, a jó csapat, a kollégák egymás közötti szeretetteljes viszonya a biztosíték arra, hogy az ide érkezőknek is jó bánásmódban van részük. És hát a Szentlélek is dolgozik – ők érzik ezt, és az egyik atya is gyakran mondogatja.
Éberhardt Mária – aki szintén régi munkatárs – úgy véli, az, hogy itt kisebb a nővérek fizikai terhe, mint más egészségügyi intézményekben, lehetővé teszi számukra, hogy hosszabban meghallgassák a házban gyógyulókat. Évente kétszer lelkigyakorlaton vesznek részt, ami éppen ebben, a spirituális érzékenységük megőrzésében segíti őket.
Nemes Judit az empátiára helyezi a hangsúlyt. Arra a képességre, hogy a jelenlétük se tolakodó, se közömbös ne legyen, hanem felkínálja a meghallgatás lehetőségét. „Éppen ma mondott nekem köszönetet valaki azért, hogy annak idején békén hagytam; tapintatos voltam, amikor egyedül akart lenni, próbált döntésre jutni.”
„Az induláskor, 15 évvel ezelőtt háromszor egy hetet a szigetvári szenvedélybeteg-otthonban töltöttünk, hogy ráérezzünk, milyen alkoholbetegekkel dolgozni” – teszi hozzá Marika. – Akik itt dolgoznak, pénzért ugyan, de olyan munkát végeznek, amit ingyen is szívesen elvégeznének – folytatja Mária. – Sokszor nehezen megfogható, mi az, amivel a legjobbat teszi az ember. Van, hogy elég egy biztató mosoly, egy óvatos kérdés, meg az, hogy rendelkezésre állunk, akár kérés nélkül is odalépünk egy-egy pácienshez egy kávéval – töpreng el Judit. – Én kreatív foglalkozásokat tartok, és örömmel tapasztalom, hogy milyen örömet találnak például madáretető készítésében, festésben vagy könyvkötésben. Addig sem emésztik magukat a gondjaikkal, alkotás közben egy kicsit ki tudnak kapcsolni – meséli Mária. – Egyszer megkértem egy nálunk gyógyuló atyát, hogy javítsa meg a függönykarnist, mert ünnepre készültünk, és sürgős volt. Később többször megköszönte, hogy bizalmat szavaztam neki, és feltételeztem: képes megcsinálni. Máskor azért érzett valaki óriási hálát, mert amikor nagyon maga alatt volt, kérés nélkül kakaót vittem neki – ez már Marika emléke. – Tudja, az az érdekes, hogy gyakran olyan dolgokért, kedvességekért mondanak köszönetet akár öt-hat évvel később, amikre mi már nem is emlékszünk. Csak mert emberiek voltunk velük, amikor ők azt hitték magukról, senki sem szeretheti, becsülheti őket többé – mosolyog rám Judit.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..