2015 szeptemberében a Szerzetesek tere rendezvényen
(Fotó: Kissimon István)
Melyik rendezvényt érzi a legsikeresebbnek?
Labancz Zsolt: A megszentelt élet évére készülve úgy terveztük az év programját, hogy abban megjelenhessenek szerzetesi életünk különböző dimenziói. Az ünnepélyes nyitó szentmisén túl ezért szerveztük meg a szerzetesi zarándoklatot, amely hivatásunk közös ünneplése volt, s ezért hoztuk létre szeptemberben a Szerzetesek tere nevű rendezvényt, amely a magyar szerzetesség nagy és átfogó bemutatkozása volt – szolgálatunkkal és spirituális forrásainkkal együtt. A szerzetesi konferencián pedig az intellektuális dimenziót szólítottuk meg. Látszik tehát, hogy ezek az alkalmak eltérő jellegűek voltak, így nehéz is lenne összehasonlítani őket. Amikor a különböző rendek elöljáróival értékeltük az évet, nagy örömmel tekintettünk vissza ezekre a rendezvényekre. Engem nagyon megfogott a Mátraverebély-Szentkúton tartott zarándoklat és ünneplés testvéri lelkülete, bensőséges hangulata. Másrészt magával ragadó volt a Szerzetesek tere sokszínűsége, az odalátogató emberek érdeklődése, és az, mennyire otthonosan mozogtak köztünk, szerzetesek között.
Arra is lehetőséget teremtett ez az év, hogy a különböző karizmájú rendek egymást is jobban megismerjék. Megvalósult ez a cél?
– Igen, épp ez volt az esztendő egyik nagy ajándéka. Amikor még azt kerestük, milyen üzenetet közvetítsünk az év során, úgy fogalmaztunk: szeretnénk egy valóságosabb szerzetesképet felmutatni az embereknek, szeretnénk segíteni, hogy egyházon belül és kívül is jobban érthetővé váljék a szerzetesi életforma. A programok szervezése és megvalósítása közben sokféle találkozásra nyílt alkalom a különböző rendek tagjai között. Ezek során gazdagodtunk a kölcsönös ismeretben, s ez olyan gyümölcse ennek az évnek, amely megmarad, s amelyet szeretnénk továbbvinni, erősíteni a következő időben. Egy spirituális kezdeményezés is segítette egymás teljesebb megismerését: imanaptárt alakítottunk, amely arra hívott, hogy mindennap egy-egy közösségért imádkozzunk. Naponta olvasva az imaszándékot a magyar szerzetesi élet sokszínűségére is rácsodálkozhattunk.
Sikerült a szerzeteseknek „hivatásukban megújulniuk”?
– A megújulásnak többféle formája lehetséges: történhet pálfordulással, hirtelen, vagy lépésről lépésre. Ha személyesen vagy közösségben tudtunk egy-egy lépést tenni a megújulás felé, akkor már azt mondhatjuk, hogy jó úton járunk. Szerzetesként a megújulás hív Istennel való kapcsolatunk felfrissítésére, elmélyítésére, hogy valóban ez legyen elkötelezett életünk forrása. Emellett hív a testvéri szeretetre is, hogy a közösségünkben egy kicsit önzetlenebbül, nagyobb elfogadással, nagyobb irgalommal tudjuk szeretni testvéreinket. Harmadrészt pedig hív arra is, hogy a szolgálatunkban képesek legyünk egyre inkább megélni Jézus küldetését, aki azért jött, hogy „örömhírt vigyen a szegényeknek, szabadulást hirdessen a foglyoknak”. Bízom abban, hogy ez az év segített meghallgatnunk ezeket a hívásokat. A gyümölcsök majd idővel mutatkoznak meg.
A szerzetesi életnek van egy olyan mélysége, amelyet csak az tapasztalhat meg, aki kipróbálja. A megszentelt élet évében többen érdeklődtek a szerzetesi hivatás iránt, mint máskor?
– Nem tudok statisztikát mondani arról, hogy az elmúlt évben hányan jelentkeztek az egyes rendekbe. Az bizonyos, hogy az esztendő során egyházunkban – és talán a hívek körén túl is – sokakhoz eljutott a szerzetességnek egy olyan képe, amely úgy mutatja meg ezt az életformát, mint amely ma is a Krisztus-követés egy lehetséges, életet adó módja. S ha a családok, a szülők számára ez érthetőbbé vált, akkor talán ők is jobban tudják majd segíteni a gyermekeiket abban, hogy megtalálják a hivatásukat. Hiszem, hogy a szerzetesek évében felfedezhettük: Isten minden emberre személyesen gondot visel, mindenkinek személyre szabott hivatást ajándékoz. Bízom abban, hogy az elmúlt év segített azoknak is, akikben már érlelődni kezdett a szerzetesi hivatás.
Be tudták mutatni ezen időszak alatt a „teljesebb szeretetre és a nagyobb szabadságra vezető” utat?
Deák Hedvig: A legkönnyebben akkor tudunk megbizonyosodni arról, hogy ez az életforma valóban teljesebb szeretetre és nagyobb szabadságra vezet-e, ha személyesen találkozunk a szerzetesekkel. A Szerzetesek terét bevezető „Rendben vagyunk” kampány egyik célja éppen az volt, hogy egyes szerzetesek életében mutassa be – lehetőleg minél többeknek –, hogy a szerzetesi élet miért örömteli, miként kapcsol Krisztushoz, s hogyan szabadít fel Isten és az emberek önzetlen szolgálatára. Vagyis: hogyan tesz boldoggá.
Azon kívül, hogy megmutatták magukat a rendek, vajon tudtak-e hatni valamiben a világra?
– Nehéz pontosan megmondani, hogyan hatott ez az év, hiszen erről nem készültek felmérések – és persze a kép még felmérésekkel sem lenne egészen valósághű. Ha át tudtunk adni valamit abból, hogy Istennek és Istennel együtt élni jó és szép, akkor ez már elegendő.
Sikerült valamiképpen közvetíteni az evangéliumi üzenetet is?
– Az év eseményei elsősorban nem arra irányultak, hogy a szerzetesek magukat ünnepeljék vagy ünnepeltessék. Az életformánkba való betekintésen keresztül Jézus Krisztust szerettük volna a középpontba állítani, hiszen nélküle nincs semmi értelme a szerzetesi életnek. Remélem „átment” az az üzenet, hogy Jézus Krisztus él, ma is megszólít és meghív embereket az ő szorosabb követésére; ez a vele való kapcsolat pedig nem a szerzetesek privilégiuma, hanem mindenki számára nyitott.
Miben gazdagodhatott az a szerzetes, aki tevékenyen részt vett ennek az évnek a munkájában?
– Örömmel tölthetett el mindenkit, hogy a különböző rendek együtt adtak hálát hivatásunkért, és együtt dolgozhattak a közös célért. Hivatásunkban is megerősítettek bennünket ezek az alkalmak, és azt reméljük, hogy ez az együttműködés folytatódik a jövőben is: a magyar szerzetesség saját alakot öltött, új arca jelent meg az év során.
