Saját hangon az örökért
Fotó: Sebestyén Zoltán

 

Koncertező orgonaművész, szolgálattevő bazilikai orgonista, a hagyományra és a nagy elődökre építő, de mindig önálló hangra törekvő, többnyire felkérésekre komponáló zeneszerző. Virágh András Gábor szépen bontakozó pályafutása olvasóink számára sem ismeretlen, annak egyes állomásairól lapunkban is beszámoltunk már. Sikerekben és eredményekben gazdag múlt évének tán legfontosabb történése, hogy a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanársegédje lett, ahol elsősorban zeneszerző, karmester, karvezetés és orgona szakos hallgatókat oktat, de szolfézs és zeneelmélet főtanszakos órákat is tart.
– E bizalom nagy megtiszteltetés volt számomra. Közhelyesen azt mondhatnám, hogy ez tényleg az oktatói hivatásom csúcsa. A szolfézs-zeneelmélet tanszékhez tartozom, közvetlen felettesem Mohay Miklós zeneszerző és zeneelmélet-tanár. Az ő felterjesztésére, a szenátus, illetve a rektor beleegyezésével vettek fel státuszba 2016 szeptemberétől. Egyébként tanárként is ismertek már korábbról, ugyanis óraadóként több mint három éve jelen voltam a Zeneakadémia életében, kétharmad állásnak megfelelő óraszámmal. Jelenlegi munkatársaim közül szívesen említem meg egykori tanáraimat, többek között Madarász Ivánt, aki a szakközépiskolai éveim alatt „fertőzött meg” életre szóló zenei élményekkel, valamint Fekete Gyulát, a zeneszerzés tanszék vezetőjét, aki az egyetemi éveim alatt a zeneszerzés főtárgytanárom volt. Habár kollégák lettünk, még mindig mesterként tekintek az imént említett egykori tanáraimra. Amikor egy készülő darabomról konzultálok velük, mindketten el tudnak látni olyan hasznos tanácsokkal, amelyeket be tudok építeni a komponálás folyamatába.

Maradjunk is ennél. Egyre határozottabbá, célirányosabbá válik a zeneszerzői munkássága. A ráfordítható idő, elmélyülés, gondolat, inspiráció, ihlet szempontjából hogyan tudja „összehangolni” ezt az igencsak kötött templomi szolgálattal?

– Az orgonista és a zeneszerzői tevékenység alapvetően szuverén módon vannak jelen az életemben, jóllehet léteznek átfedések. Zeneszerzőként rengeteget profitálok abból, hogy hangszeres érzeteim, benyomásaim is vannak, ugyanis orgonistaként számos kamara- és egyéb produkcióban veszek részt. A próbafolyamatok során rengeteg olyan jelenséget megismerek, amit a komponálásban is tudok kamatoztatni. Az úgynevezett zeneszerzői énem pedig sokat segít például a liturgikus orgonajátékban, ugyanis a szertartások liturgikus eseményeit minden esetben zenével kell kitölteni. Azt pedig, hogy az adott szakasz kettő, négy vagy éppen kilenc percig fog tartani, nem lehet előre megjósolni. Néhány népének – ha úgy tetszik téma, dallam – mindig meg van adva, ezért az orgonista „rákényszerül” arra, hogy rögtönözzön. Zeneszerzőként pedig jóval könnyebben tudok arra törekedni, hogy az improvizációk is minél igényesebbek legyenek. A míves magyar dallamkincs mellett a latin nyelvű imádságok is közel állnak hozzám, amelyeket feldolgozva számos vokális művet írtam már. Nemcsak azért nyúlok latin szövegekhez, mert ezeket ismerem, hanem egykori kórusénekesként tudom, hogy mennyire könnyű latinul énekelni. Tele van magánhangzókkal, és viszonylag kevés benne a mássalhangzó-torlódás. A régi latin imádságok ráadásul általában rendkívül kifejezőek, zeneileg pedig nagyon jól megformálhatóak.

Mi foglalkoztatja leginkább? Gondolok témákra, stílusra, formára…

– Számomra a zeneszerzésben a két legfontosabb szempont összefügg a Zeneakadémia jelmondatával: „Patina és progresszió”. Ha úgy tetszik: hagyomány és innováció. Fontos számomra, hogy megtaláljam a saját zenei nyelvemet, kifejezési módomat és eszközeimet. Ugyanakkor nem szeretném megtagadni mindazt, amit a zenei múlt nyújt számukra. Mindig az előzmények integrálásán át vezetett a fejlődés útja. Igyekszem úgy megfogalmazni a mondanivalómat, hogy az adott kompozíciómmal kapcsolatban ne legyen a hallgatónak olyan érzése, mintha az ötven vagy akár száz évvel ezelőtt született volna meg. A saját zenei nyelv kialakítása persze életre szóló feladat. Jelenleg szinte minden klasszikus zenei műfaj érdekel. Sok mindenben kipróbáltam már magam; írtam számos szóló- és kamaraművet, komponáltam operát, és természetesen nagyzenekari műveket is írtam több ízben… Arról, hogy hosszabb távon mi fog igazán hozzám kötődni, még korai lenne beszélni, talán ötven-hatvanéves koromra majd kiderül, hogy melyik az a műfaj, amely teljes egészében a sajátommá tud válni. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy folyamatosan kapok felkéréseket, amelyek általában teljesen különböző műfajú és más-más apparátust igénylő zeneművekre szóló megbízások. Tavaly a Los Angeles-i Pacific Chorale rezidens művésze voltam zeneszerzőként és orgonistaként is. Bemutatták egy vegyes karra írott művemet, az O salutaris hostiát, valamint saját orgonadarabjaim közül is játszottam kettőt; az énekkarral közös produkcióink mellett pedig a klasszikus orgonairodalomból is szólaltattam meg műveket. A tavalyi esztendő bővelkedett bemutatókkal is, amelyek közül kiemelném a Sinfonietta című, nagyzenekarra írott művemet. A Zuglói Filharmónia és Ménesi Gergely tolmácsolásában hangzott el a Művészetek Palotája nagytermében október 9-én.
2012-ben írtam Fülei Balázsnak egy négytételes zongoraszvitet Les visages de la lune (A hold arcai) címmel, amely meg is jelent Balázs második szólólemezén (Enchanted by the moon, Hungaroton) 2015 karácsonyán. Viszonylag sok, szaxofonra írott művem van, amelyek ugyancsak előadóhoz kötődnek. Életem első szaxofonos művét, a Tetrát a Seleljo-duo (Seleljo Erzsébet és Irén) felkérésére komponáltam altszaxofonra és zongorára 2010-ben. Azóta az altszaxofon az egyik kedvenc fafúvós hangszeremmé nőtte ki magát.
Most például egy Mexikóvárosban élő szaxofonos számára komponálok duót. Június 30-án pedig Budapesten, a Rádió 6-os stúdiójában Matuz Gergely mutatja majd be Fuvolaversenyemet, amelynek komponálásához hamarosan hozzákezdek. Életem első ensemble – vagyis nagyobb kamarazenekart foglalkoztató – művén nyáron fogok dolgozni a rangos nemzetközi kortárs zenei fesztivál, a Varsói Ősz felkérésére. Előttem áll továbbá egy szoprán hangra és orgonára komponálandó mű, a Három Mária-ének, amelynek bemutatója ősszel lesz Bécsben. December 31-i határidővel pedig egy trombita-gordonka-zongora-kamaraműre kaptam felkérést; a Sonata da camera premierje Angliában lesz a 2018-as év során.

A Zeneakadémia Solti Termében nemrég szerző-, illetve művésztársakkal lépett fel. Miről szól a Studio 5 „formáció”?

– Ez egy új kortárs zenei platform, ha tetszik: alkotóműhely. Bella Máté, Kutrik Bence, Mátyássy Szabolcs és Solti Árpád barátaimmal-kollégáimmal az a törekvésünk, hogy az évtizedeken át kis túlzással laboratóriumi körülmények között létező, s ily módon a hallgatóktól szinte teljesen eltávolodott kortárs zenét közelebb vigyük a szélesebb közönséghez, külön gondolva a nálunk fiatalabbakra, a Z generációra is. E találkozási alkalmakkal szeretnénk megmutatni: lehet úgy is naprakész műveket komponálni, hogy azok a nagyközönség számára is befogadhatóak legyenek. A február 19-i bemutatkozó estünkön egymástól eltérő zenei, szakmai, emberi felfogások, különböző stílusú művek szólaltak meg, amelyek ugyanakkor közös alapköveken nyugszanak. Itt olyan alapvető zenei idiómákra gondolok, amelyek mindannyiunk számára ugyanolyan fontosak: formák, karakterek, ritmusok, hangszínek, hangszerelés… Ha az említett sajátosságokat jól ki tudjuk aknázni, akkor ezzel sokat segítünk a hallgatónak, hogy jobban tudja követni a zenei folyamatokat. Léteznek ugyanis olyan irányzatok, amelyek negyven-ötven éve valóban progresszívnek számítottak, és tagadták az imént említett idiómákat, azonban ezek a törekvések ma már kivétel nélkül a zenetörténet tradicionális részét képezik. Ezekkel a jelenségekkel mindannyian tisztában vagyunk, ismerjük az eszközöket, a technikákat, de mindezeket úgy próbáljuk integrálni a saját műveinkbe, hogy azok könnyebben befogadhatóak legyenek a hallgatóság számára. A bemutatkozó szerzői estünk február 19-én nagyon jól sikerült. A Zeneakadémia Solti Terme (régebbi nevén Kisterem) maradéktalanul megtelt, a hangversenyünket rögzítette a Magyar Televízió és a Bartók Rádió is, a Zeneakadémiától pedig már megtisztelő ajánlatot kaptunk a folytatásra. Egyfajta hagyományt teremtve minden év februárjában szeretnénk fellépni a Zeneakadémia megszentelt falai között. Emellett természetesen más, külső helyszíneken is fogunk szerepelni a Studio 5-tel.

Tavaly jelent meg az első szólólemeze is.

– A Mesterek és Tanítványok című CD-t a Szent István-bazilikában vettem fel 2016 nyarán. E válogatásban barokk és XX. századi, valamint saját művek is szerepelnek. Az egyik mester-tanítvány vonal J. S. Bachra épül, akinek egyik legmeghatározóbb tanára volt Buxtehude; Vivaldi által pedig Bachnak lehetősége nyílt az olasz zene alaposabb megismerésére. A zenei gondolatmenet másik füzére a XX. századi Magyar­ország orgonazenéjéből merít: két, általam komponált művön keresztül Koloss István, Gárdonyi Zsolt és Gárdonyi Zoltán zeneszerzők egy-egy opusát rendeztem egy zenei csokorba.

Három műve jelent meg nyomtatásban.

– A debreceni Bartók Béla Nemzetközi Kórusverseny felkérésére komponált O sacrum convivium című női kari művemet az Editio Musica Budapest adta ki. Ma­rim­bá­ra írt capricciómat az oslói székhelyű Norsk Musikvorlag jelentette meg, amely a skandináv országok egyik legjelentősebb ütőhangszeres kottakiadója. A Hold arcait pedig – amelyet Fülei Balázs feljátszott a már említett CD-jére –, karácsony előtt néhány nappal jelentette meg a németországi Ostinato Musikverlag. Igazán hálás lehetek a gondviselésnek, hogy szakmai és művészi szempontból egyaránt ilyen szépen alakult a 2016-os évem.

Tanárként szokott beszélni a zene – Ön által oly gyakran megélt – „spirituális valóságáról” is?

– Amikor egy-egy szerzőről tanulunk az egyetemen, vagy játszom valamit az adott komponistától, igyekszem minél több oldaláról bemutatni őt. Amikor például Liszt Via Crucisát tanítom, természetesen megbeszéljük a hallgatókkal, hogy mi történik az egyházi év azon szakaszában. Az egyházi zene ráadásul a szó legnemesebb értelmében – mai kifejezéssel élve – „alkalmazott zene is”. Sokszor előfordul, hogy például Johann Sebastian Bach ürügyén, a romantikához kapcsolódóan vagy XX. századi, kortárs szerzőket tanítva a csoportjaimat elviszem a bazilikába, és az adott korszak orgonára írott kompozícióit is megszólaltatom.
Egyébként sokat gondolkodtam már az említett „spirituális tényezőről”. Úgy érzem, hogy egy művésznek hinnie kell valamilyen „felsőbb” dologban, ahol az érdekek már nem játszhatnak semmilyen szerepet. Azt gondolom, a világ és a művészetek hit nélkül nem működhetnének. Látnunk kell magunk előtt a jobbat, a tökéletesebbet, a mércét, az origót, egy olyan felsőbb „erőt”, amely megkérdőjelezhetetlenül jobb, mint mi, és amely felé mindenáron törekednünk kell. Ezért az én szememben a hit előfeltétel minden magasabb rendű alkotótevékenységhez.

Pallós Tamás