Kézzel írt legendatöredék – V. Ördögkatlan Fesztivál

Látni a Szársomlyó kopár sziklafalát, amelyet a népemlékezet szerint maga az ördög szántott fel, s amely csendben vigyázza Nagyharsány község álmát, Palkonya fehérre meszelt borospincéit, amint a felkelő napnak kucsmát emelnek; s jó innen, Kisharsány mellől figyelni a dallamoktól szédült teliholdat. Megszokja könnyen a szív. A megunhatatlan kulisszák ráadásul évről évre újabb találkozásokat kínálnak.

Idén számos, sokoldalú előadó érkezett a Katlanra Franciaországból. A Compagnie Les Apostrophés utcai bohócaival Nagyharsány főterén találkoztunk. Egy harmonikára, egy úrra és egy koldusra komponált bagett-táncot adtak elő éppen, nagy derültséget keltve közönségük körében. A régi dalok szerelmesei sanzonesteken lazíthattak, akik pedig a mai francia zenei palettára voltak kíváncsiak, azok meghallgathatták a Wombo Orchestra határokat nem ismerő örömzenéjét és a Gran Kino fémes-pontos-hatásos koncertjét is. A legnagyobb attrakcióra viszont kétségkívül a Galapiat Cirque sátrában került sor. Könnyed akrobatika, fesztelen nevetés, halálpontos kunsztok, fésületlen közvetlenség mögé rejtett profizmus, és végtelen energia. Röviden ez jellemzi a társulatot. A publikum másfél órán át visszafojtotta a lélegzetét. A légtornászlánnyal bizony az egekbe szökött az adrenalinunk is, de szerencsére csak az állunk esett le, az artisták épen maradtak. Nem mindennapi figurák, az egyszer bizonyos. Percekig zúgott nekik a vastaps.

Beck Zoli jól tudja, a mecseki sétányok nincsenek messze a palkonyai pincesoroktól. A 30Y frontembere a megnyitón Cseh Tamás-dalt pengetett, hét közben Háy Jánossal zenélt, íróportrékat szitált pólókra, szombat éjjel pedig zenekara élén kibogozott minden (sátor)kötelet, hogy közösséggé gitározza a focipálya népét.


Apropó focipálya. Péntek délután egy pohár bor mellett Ágoston Zoltán, a Jelenkor főszerkesztője beszélgetett Kőrösi Zoltánnal és Burger Barnával, az író nemrégiben megjelent, Burger fotóival illusztrált, Az utolsó meccs című novelláskötetéről. A napsütötte teraszon szó esett a labdarúgás dramaturgiájáról és metafizikájáról, arról, hogy a focimeccs tulajdonképpen tökéletes metaforája az életnek. S mint minden férfias sportot, egy kicsit a focit is mindig a nőknek játsszák. Aztán a mondottakat hamarost tettekkel demonstrálták a főszereplők. Csukát és sportszárat húztak, hogy szentenciák helyett cselekkel és passzokkal is bizonyítsanak. Az íróválogatott címeres mezébe öltözve a szervezők legjobbjaival mérték össze tudásukat a nagyharsányi katlan kispályáján. Este Péterfy Bori a Love Band élén két nagy Szembogárról énekelt. A kráterektől pöttyös labda, a hold gurult. Így lett kerek a nap.

A sport-hasonlat után a hasonlóról, a színházi produkciókról is szólnunk kell. Thália zsámolyához járulhattunk nap nap után, délutántól éjszakába nyúlóan, szinte szünet nélkül. Tornaterembe, vagy amfiteátrumba. A Pintér Béla Társulat éjsötét szürreáliáin fel-felkacagtunk ugyan, ám éreztük: a felkínált groteszk hajszálnyira van csak valónktól, s biztosnak hitt létünk szélén türelmetlenül toporog már a káosz. A zűrzavar megfékezése nevében fellépő embertelen hatalom, a parancsolók kiszolgáltatott szolgaságáról beszélt a Caligula helytartója című előadás is. A nagyharsányi Szoborpark amfiteátruma remek teret kölcsönzött a produkciónak. Nagy sikert aratott a Bárka Színház – a lap hasábjain már méltatott – East Balkánja is, a zárónapon pedig Hegedűs D. Géza tolmácsolásában, Márkos Albert varázslatos csellójátékával hallgathattuk meg Camus A pestisének színpadra alkalmazott változatát.

Persze a fesztivál nem csak produkciótól produkcióig tart. A krónikás feladatának érzi, hogy olvasóinak felvillantsa azokat a pillanatokat is, amelyek az előadások előtt, ám az előadások érdekében történnek. Az Ördögkatlan minden napja sajátosan indul ugyanis. Már kora reggel kígyózó sorokba rendeződnek az álmos szemű emberek. Műsorfüzettel a kézben, az információs sátrak közelében ébredezik a nép. Legalábbis az a fele, amelyik alig pár óra alvás után az aznapi programokra kívánja biztosítani bejutását. „Nem vagyunk normálisak!” – jut eszünkbe sokszor a fesztivál egyik védnökétől, Törőcsik Maritól kölcsönzött mottó. S mégis: jó kizökkenni pár napra. Órákig főni a napon egy színházjegyért, közben eszmét cserélni, élménybeszámolókat hallgatni, egymásra hangolódni, vagy akár együtt mérgelődni. Ilyenkor ugyanis regények, májkrémek, kakaók és kalandok kerülnek elő. Valaki csendben majszol, míg más mesél, hallgat vagy bóbiskol. Amikor aztán végre megérkeznek a bejutást biztosító jegyek, elégedetten párolognak el, akiknek jutott, és csalódottan-fogadkozva oldalognak el, akiknek pont az orruk előtt fogyott el az utolsó.

Így kezdődnek tehát a fesztivál napjai a Szársomlyó lábánál. Vasárnap éjjel aztán elcsendesednek, elsötétednek a színpadok és a tornatermek. Csakhogy a Katlan tulajdonképpen nem ér véget, hiszen hazaviszünk magunkkal belőle egy-egy maroknyit. Az elején úgy fogalmaztam, a Katlan: hangulat. Visszaadni nem könnyű, át kell élni. Zárásul csak annyit még, hogy a Katlan – azt hiszem – történet is. Jóval több rojtosra lapozott műsorfüzeteknél. Önmagát toldó, kézzel írt mitológia, amelyből csupán néhány sornyit próbáltam meg lejegyezni e beszámolóban…

Fotó: Vass Norbert