Az imádság lélegzetével

A sokszínűség egysége

 

Mindegyikünket Krisztus szeretete hívott ide – kezdi Márti nővér –, ugyanakkor számunkra is megdöbbentő, mennyire különbözőek vagyunk, és hányféle helyről, helyzetből gyűjtött bennünket egy családba az Úr. Minden egyes jelentkezővel újra és újra átéljük ezt az élményt. Talán meglepő, de még az sem igaz ránk, hogy mindannyian hívő családból származunk – árulja el a nővér, és kérdő tekintetemre gyönyörű vallomásokkal válaszolnak társai.
Kriszti nővér szólal meg először. Lelkesen mesél a szüleiről, akik, ha a hitet nem is, de az élet szeretetét, a döntések felelős vállalását adták lányuknak örökül. A kacskaringós utakat megjárt, Isten (nem) létéről szóló nagy vitákat is megélt nővért lázas keresése és hívő emberek segítsége juttatta el a megtéréshez, amely után már nem volt kérdés számára, hogy egész életét annak akarja szánni, akinek hisz. Más utat járt be Henriett nővér, akinek édesanyja hívő volt, de édesapja nem. Egy lelkigyakorlaton, fiatal kamaszlányként kapta az elhívást. Az egyetem elvégzése után lépett be a rendbe. Élete nagy kegyelmének tartja, hogy korábban nem hívő édesapja azóta megtért, és tevékeny tagja az egyháznak. A fiatal ­Judit nővér „kilóg a sorból”, semmi kacskaringó, semmi kétség. Keresztény szülők gyermeke, aki hároméves kora óta szerzetesnő akart lenni. Szinte számolta az éveket, mikor léphet be a közösségbe. Szülei ekkor már a ciszterci lelkiségben elköteleződve kapcsolódtak a monostorhoz. Nem így Évi, aki a közösség jelöltje. Alig húszesztendős, jó humorú, szangvinikus természetű fiatal lány. Története megindító. Nem hívő családban nevelkedett. Csak azért íratták a szülei egyházi iskolába, hogy színvonalas tanítást kapjon. Lázadással fogadta a döntést, hittanból például bukásra állt. Hogy meg ne bukjon, egy Domonkos-rendi nővérrel kellett interjút készítenie az iskolaújság számára. Kamaszos nyegleséggel szólította meg a szerzetesnőt, ő pedig arról kezdett beszélni neki, milyen boldog. Évivel akkor fordult meg a világ. Lázas kereső évek következtek. A ciszterci nővérekhez is ezért kopogtatott be. Kérdéseivel, stílusával időnként provokálta őket. Családtagjai, barátai és ő maga sem értette, mi történik vele. Tavaly májusban érkezett meg Kismarosra. Családja azonban nem kíváncsi az életére. Amikor elköltöztem ide – meséli –, édesapám elengedett, de azt mondta, úgy menjek el, hogy a szülői ház ajtaja bezáródik mögöttem. Itt most boldog vagyok. Nem azért, mert görcsösen akarom a boldogságot, vagy, hogy bizonyítsak a szüleimnek. Isten szeretete nagy örömet ad. Tudom, hogy akkor segítem a szüleimet, ha hűségesen kitartok a döntésem mellett. Bízom abban, hogy egyszer ők is át tudják majd lépni ezt a küszöböt, ahogyan a nővértársaim szülei is képesek erre – fejezi be vallomását.
Szemében könny csillog, az enyémben is. Az egyik legnehezebb kérdéshez érkeztünk. Hiszen sokszor még a hívő szülők is nehezen birkóznak meg azzal, ha gyermekük a szerzetesi életforma mellett dönt. Óvatosan tudakolom, milyen is a kapcsolatuk a hátrahagyott családdal. Kisbori nővér válaszol. – Az elválás fájdalmát minden szülő megéli, akár megházasodik a gyereke, akár szerzetes lesz – mondja. – Nálunk az a szokás, hogy karácsonykor és húsvétkor egy napra meglátogatjuk a családunkat, elvisszük nekik a megtestesülés és a feltámadás örömhírét. Családtagjaink előzetes megbeszélés alapján látogathatnak bennünket. Minden család másképp viszonyul ahhoz, ha a lányuk szerzetes lesz. Van olyan szülő, aki sokáig képtelen volt rávenni magát arra, hogy eljöjjön és meglátogassa a lányát, most pedig rendszeresen jár hozzánk, sőt, még a munkákban is segít nekünk. Pünkösdhétfőn tartjuk a szülők napját. Ilyenkor meghívjuk őket, együtt imádkozunk, mesélünk nekik az életünkről, együtt ebédelünk. Örülünk, amikor látjuk, hogy a szülők között barátságok szövődnek, segítik egymást.


– Nem könnyű megérteni egy olyan pályát, amely nem a sajátunk – veszi át a szót Olgi nővér. – De minden szülő, aki képes végigmenni ezen az úton, egy idő után megtapasztalja, hogy nem veszítette el a lányát. A kötelék nem szakadt el, csak átalakult. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy az, aki a közösségünkbe jelentkezik, önként, szabadon és szeretettel tegye. Ha valaki bekopogtat hozzánk, örülünk, de nem célunk bárkit marasztalni csak azért, hogy növeljük a létszámot. A jelentkezővel közösen keressük, hol a helye. Hosszan ismerkedünk egymással. Ez nagyon fontos, mert életre szóló döntést kell meghozni. A testvéri szeretet megtanulásában nagy hangsúlyt fektetünk az önismeretre. Ha gondjaink vannak, tudjuk, hogy az alapokhoz kell visszamenni, csak onnan tudjuk megoldani a problémákat. Az alap pedig: Krisztus. Egy közösség annyit ér, amennyit a leggyengébb tagja. Annyit ér egy lánc, amennyit a leggyengébb láncszem, mert ott fog a legkönnyebben elszakadni. Mindenkinek vannak nehezebb napjai, új kihívásai. Hol itt, hol ott gyengül a lánc, mégis erős, mert a többiek tartanak. Ehhez azonban szükség van arra is, hogy be tudjuk ismerni a gyengeségeinket. Az apátnő az a láncszem, ahol a lánc összeér. Az az elsődleges szolgálatom, hogy közvetítsek, egyensúlyozzak, és kimondjam közösen meghozott döntéseinket, nem megalkudva, de mindig a meghívásunkat és küldetésünket tartva szem előtt – hangsúlyozza az apátnő.

 

Imádság és munka

 

A nővérek az „imádkozzál és dolgozzál” ősi bencés szerzetesi jelmondat szerint élnek. De ahogy Zita nővér fogalmaz, az imádság is munka, és a munka is imádság. E kettő átszövi egymást. – Nekünk, monasztikus szerzeteseknek – folytatja – a szüntelen imádságban gyökerezik az életünk. Napunk kiemelkedő pontjai: a zsolozsma és a szentmise. Ahhoz, hogy élni tudjuk az örömhírt, ismernünk kell azt, ezért hangsúlyos szerepet kap a Szentírás olvasása (lectio divina) is. Ezek köré szervezzük az élet többi feladatát. Megélhetésünket segíti a gyümölcsfeldolgozás és a méhészet. Mindenkinek más a talentuma, a végzettsége. Van közöttünk például némettanár, kertész, vegyész, gyógytornász, matematikatanár, zenész, teológus. Fontos, hogy senki se legyen magára hagyva a munkájában, hogy ismerjük egymás feladatait, és legyünk helyettesíthetők a szolgálatunkban. Teológiát szinte mindnyájan tanulunk. Élethivatásunk miatt, mert csak azt tudjuk igazán szeretni, akit ismerünk. Ám fontos ez azért is, hogy a hozzánk betérők élet- és hitkérdéseivel kapcsolatban igaz útmutatást adjunk – fejezi be a nővér.

 

A közösségnek van egy mozgásszervi rendelője is. Meglepő, hiszen a ciszterci nem betegápoló rend. – Ez a rendelő a mi ajándékunk Kismarosnak – mondja Márti nővér, aki gyógytornász. – Nővéreink – illegálisan – már a hetvenes évek elején jelen voltak Kismaroson – folytatja. – A falu befogadott bennünket, és szeretetével betakart. A rendszerváltást követően úgy éreztük, ezt a gesztust szeretnénk meghálálni. A közösségünk lelkisége mellett elköteleződött oblátus házaspár (egy gyógytestnevelő–biológia–hittanár szakos feleség és ortopéd-traumatológus sebész szakorvos férje) segítéségével így kezdődött el a mozgásszervi szakrendelés Kismaroson. Közülünk ketten, akik gyógytornászként végeztek, szintén bekapcsolódtak a gyógyító munkába. Azóta már radiológus szakorvos is dolgozik a rendelőnkben. Mivel minden betegség az egész embert érinti, ezért igyekszünk olyan légkört teremteni, amely által nem csak a test nyer gyógyulást. Többször említették a betegek, hogy a várakozás alatt megtapasztalt békének és nyugalomnak milyen gyógyító hatása van.

 

Vendégfogadás, lelkiség, szerzetesség

 

Szent Benedek regulájában olvashatjuk – mondja Judit nővér –, hogy a monasztikus közösség az „istenszolgálat iskolája”. Ez a cisztercieknél a „szeretet iskolája” – az a hely, ahol megtanulunk szeretni és szeretve lenni. A hangsúly így azon a szeretet-úton van, amely visszatérés Istenhez, akitől a bűn következtében elszakadtunk, elszakadunk. Ezért monasztikus fogadalmunk lényeges eleme a szüntelen megtérés. A ciszterci lelkiségben fontos szerepe van Krisztus embersége szemlélésének. Éppen azért, mert ő teszi lehetővé számunkra, hogy a bűnbeesés következtében elbukott emberségünk átalakuljon Isten képmására és hasonlatosságára, és visszatérjünk a szeretet forrásához. Krisztus embersége pedig Szűz Márián keresztül érkezett hozzánk, akinek különös tisztelete szintén jellemző vonása a ciszterci lelkiségnek. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy minden ciszterci monostor Szűz Mária pártfogása alatt áll.
Szerzeteséletünk a Szentlélek ajándéka, s az ajándék akkor igazi öröm, ha meg is tudjuk osztani másokkal – meséli Zita nővér. – A monostorok mindig két valóság határán épültek. Előttük a város, a világ, mögöttük a hegy, az erdő. A monostor a találkozás helye: a természetes és a természetfeletti, a látható és a láthatatlan, az ember és az Isten között. A hozzánk betérő vendégek számára az a hely szeretnénk lenni, ahol igazi találkozás születik meg, mely erőforrássá válik.

 

Sokan – olykor még egyháziak is – megkérdőjelezik a monasztikus szerzetesek létjogosultságát – veszi át a szót ismét Zita nővér. A mi rejtett életünknek az a szerepe, mint a testben a tüdőnek. Nem látható, de létfontosságú. Az imádság lélegzetvételével élünk, s ez a lélegzetvétel szállítja a „levegőt” Krisztus misztikus testének többi részébe. Ezért szeretnénk friss hegyi „levegő” lenni embertársaink számára… – mosolyog a nővér.
Ez az utolsó mondat visszhangzik bennem, amikor a nővérek felajánlják, hogy a közösen töltött nap után autóval levisznek bennünket a vasúthoz. Ám mi inkább a gyaloglást választjuk. S tudjuk, nemcsak a fölöttünk magasodó Börzsöny szépsége, a közelben kanyargó Duna illata marasztal, hanem a Lélek frissessége is. Így ereszkedünk vissza munkánk, hiányaink, örömeink és bánataink közé. Éltető levegővel.

 

Fotó: Kissimon István

A XI–XII. században az egyházban és a szerzetességben végbement nagy megújulás egyik gyümölcse volt a XI. században kialakult ciszterci rend.
Molesme-i Szent Róbert 1098 márciusában húsz bencés rendtársával Citeaux-ban, Dijon vidékén telepedett le, egy elhagyatott, zord helyen, hogy itt, a világtól elzárva könnyebben követhessék Szent Benedek reguláját. Szent Alberik volt az, aki határozott lépéseket tett azért, hogy a szerzetesek közössége önálló renddé alakuljon. Alapítónak tekinthető az angolszász Harding Szent István is. A rend egyik legismertebb szentje Clairvaux-i Szent Bernát apát, egyháztanító és hittudós, a XII. század egyik szellemi vezéregyénisége. Ekkor indult útjára a ciszterci nővérek élete is.

 

Magyarországon a szerzetesrendek működésének betiltása után, 1955-ben Budapesten, egy albérleti szobában – a monasztikus élet minden külső feltétele és lehetősége nélkül – Tímár Ágnes örökfogadalmas ciszterci nővér három fiatal lánnyal elkezdte a szerzeteséletet. A közösség elöljáróját két ízben is börtönbüntetésre ítélték. Tímár Ágnes szabadulása után, 1968-ban a rendtagok számára egy csöndes helyet keresett, ahol zavartalanul megerősödhetnek a közös imádság és a testvéri szeretet által. A Börzsöny domboldala fogadta be őket, és egy kis faház lett az „első monostoruk”. A folyamatos politikai enyhülés idején – de még a fordulat előtt – a szerzetesközösséget hivatalosan elismerték, helyzetét egyházjogilag rendezték. A mai monostort 1993-ban apátsági rangra emelték, és beiktatták az első apátnőt, Tímár Ágnest. Az apátság 1996-ban a zirci kongregáció tagja lett. A kismarosi monostorban ma tizenhét szerzetesnő él. Az apátnő: Horváth Olga.