Zenével a nemzetért

 

„Olyan egyéniség volt, akit meg kell fejteni. Mert ő magáról nem sokat árult el. Legalábbis sokáig semmit sem. Csak egyes felvillanásaival, egy-egy mondatával éreztette valakivel, hogy közelebb engedte magához. Nem kegyeket osztogatott ezzel, éppen csak megválogatta azokat, akik aztán közel állhattak hozzá. Ezt látván, idővel felbátorodott az ember és inkább mert beszélni a jelenlétében. Mert tudott bizony fagyos légkört is teremteni maga körül, mely aztán bármiféle »beszélgetést« lehetetlenné tett” – idézte fel Kodály Zoltán alakját és személyiségét
Ferencsik János karmester. Tardy László azok közé tartozott, akiket közelebb engedett magához a „Tanár úr”. A Mátyás-templom kántor-karnagyát, zenei vezetőjét Kodály-emlékeiről kérdeztem.
– Személyesen először 1963-ban találkoztam vele egy tanszéki hangversenyen, ahol a Gesualdo vokál kvintettünkkel léptünk fel. Saját érdeklődés alapján, magánszorgalomból szerettük volna jobban megismerni a vonatkozó zeneirodalmat: Gesualdót, Monteverdit, Lassust énekeltünk. Nem gondoltunk arra, hogy egy rendszeresen koncertező, hivatásos együttes lehet ebből. Ezt meg is mondtuk Kodály tanár úrnak, amikor a hangverseny szünetében magához hívott minket. A maga kicsit nazális hangján megjegyezte, hogy jó lenne ezt komolyabban csinálni. „Nemrég jártam Angliában, és hallottam az angol madrigalistákat. Nem jobbak, mint maguk.” Egy másik epizód. Az Olasz Intézetbe jártunk nyelvet tanulni, ahol találtunk egy prospektust, amelyben egy velencei zenei fesztivált és kurzust hirdettek, többek között kamaraénekre is. Beadtuk a jelentkezésünket, de az Interkoncert vezetői kapásból visszadobták. Mi akkor már a tanár úr és ifjú felesége, Sárika meghívására eljártunk a Köröndre a szombat délutáni házi muzsikálásokra, amelyeken tanítványai, Katanics Mária, Szabó Helga, Lukin László és más kiváló zenetanárok vettek részt. Kodály ilyenkor nem volt velünk, egy szobával beljebb tartózkodott, de rendszerint behívott egy-egy embert, hogy a munkái felől érdeklődjön. Minket többnyire a zeneakadémiai dolgokról és az együttesről kérdezgetett. Elmondtuk, hogy készülünk Olaszországba. Próbahelyünk a Városligeti fasorban, a Zeneakadémia kollégiumában volt, a kvintettből ugyanis két lány ott lakott. Egy alkalommal arrafelé járva az utcán összefutottam Kodály tanár úrral, aki megkérdezte: „Mi van, mennek Olaszországba?” Mondtam, nem, mert a minisztérium visszadobta a jelentkezésünket. „Butaság!” Nem is szólt többet. Másnap csengett a telefonom, a minisztériumból hívtak, hogy menjek be, mert beszélni akarnak velem az együttes kiutazásáról. Kiderült, hogy a tanár úr hazament, és felhívta az illetékeseket. Mi nem ismertük a viszonyokat, ő viszont járta Európát, és átlátta a rendszert. Úgy ítélte meg, hogy vagyunk olyan jók, mint az angol madrigalisták, így kiállt mellettünk. A világon ma mindenütt ismerik a King’s Singerst. Utánanéztem az interneten, 1968-ban alakult az együttes. Mi 1962-ben! Kodály fölmérte, hogy itt valami olyan dolog csírája látszik, amit érdemes támogatni. Egyik alapvető jellemvonása volt, ha valahol egy zenei értéket látott bontakozni, rögtön a pártfogásába vette. Ilyen volt az ének-zenei általános iskolák rendszere is. Mondván, milyen jó lenne, ha az iskolákban éppúgy lenne énekóra, zenei nevelés, mint a középkorban volt a káptalani, plébániai iskolákban. A tanár úr azonnal a „napi éneklés” gondolata mellé állt. A kiváló zongoraművésznek, Vásáry Tamásnak például, aki fiatalon nagyszerű eredményeket ért el, hangszert vásárolt, hogy biztosítsa a további fejlődését…

Ezen a téren Liszthez hasonlítható, aki ugyancsak sokat tett a „rábízottakért”.

– Kodály is nemzetben gondolkodott. Nagy nevelő volt, aki az egész ország számára építette a kultúrát. A nyolcvanas évek vége felé került a Mátyás-templom zenekarához Balogh Ferenc hegedűművész, aki a kolozsvári zeneakadémia tanára volt számos kiváló növendékkel. Egy alkalommal Kodályról beszélgetve megjegyezte, hogy végzős volt a Zeneakadémián, már túl volt több nemzetközi versenyen, amikor meghívták az amszterdami operaház zenekarába másod koncertmesternek. Amikor a diplomahangversenye után Kodállyal beszélgetett, és elmondta, hogy Amszterdamba készül, a tanár úr azt mondta neki: „Magának nem ott a helye. Menjen vissza Erdélybe, és tanítsa az ottani fiatalokat!” Balogh Ferenc pedig úgy érezte, hogy ezt az „utasítást”, ajánlást komolyan kell vennie.

Ön hasonlóan járt, hiszen felmerült, hogy Kodály küldötteként és képviselőjeként az Egyesült Államokba megy tanítani.

– Keresett egy megfelelő embert, aki Kaliforniában, a Stanford Egyetemen oktatná a Kodály-módszert. Ez 1966-ban volt. Magához hívott, hogy szót váltson velem erről. A beszélgetés végén megkérdezte, mit csinálok most. „Augusztus óta a Mátyás-templomban vagyok kántor-karnagy” – feleltem. „Akkor felejtse el, amit mondtam. Kaliforniába mást is tudok küldeni. De valakit arra biztatni, hogy templomi kántor-karnagy legyen, azt nem tudok.” Ezután még volt egy emlékezetes mondata, amit máig a szívemben őrzök: „Az ajtóm mindig nyitva áll maga előtt!”
De említhetem Vásárhelyi Zoltánt is, aki Balogh Ferenchez hasonlóan szintén hegedűművésznek indult. Az ötvenes-hatvanas évek kiváló karnagya karvezetés-professzorom volt a Zeneakadémián. Egy időben Észtországban, majd Norvégiában élt és működött zenekari muzsikusként, de Kodály hazahívta, hogy a szülővárosában, Kecskeméten induló zeneiskolának legyen az igazgatója, és vegye át a Kecskeméti Dalárda vezetését. Vásárhelyi csodálatosan virágzó zenei életet hozott létre. Kodály ezt oly módon jutalmazta, hogy az ezután született vegyes kari művek ősbemutatójára Vásárhelyi Zoltánt és a Kecskeméti Dalárdát kérte fel.

Kodályt a kommunizmus évtizedei alatt nem tudták kikezdeni. Úgy tűnik, az akkori kultúrpolitika nemcsak „tűrte”, hanem „támogatta” is a törekvéseit. Mit gondol, a nemzetközi ismertsége, a tekintélye védte meg őt?

– Ez egyrészt valóban a tekintélyének, nemzetközi ismertségének és elismertségének volt köszönhető. Másrészt Kodály azon törekvése, amely az egyszerű iskolás gyerekek felemeléséről, oktatásáról – és az egész magyarság szolgálatáról – szólt, összeegyeztethető volt az ötvenes-hatvanas évek kultúrpolitikájával. Emiatt Kodálynak viszonylag nagyobb mozgástere lehetett, mint másoknak az akkori kulturális életben.

Filmfelvételeket és a róla készített képeket nézve, megnyilatkozásait olvasva távolságtartó, szűkszavú művésznek tűnik.

– Kodály alapvetően zárkózott ember volt egész életében. De néha egészen apró dolgok is érdekelték. Megint egy személyes dolog. Egy szombat délután, amikor a náluk összehívott muzsikuskörben énekeltünk, Sárika odaszólt nekem: „Laci, menjen be az uramhoz!” Bementem a tanár úrhoz, aki az íróasztala mögött ülve zeneakadémiai ügyekről kérdezgetett. Egyszer csak egy mondat közepén odafordult hozzám: „Mondja, lesz magukból egy pár?” Hitelen nem is tudtam, mit mondjak. Azt vettem észre, hogy a leendő feleségem, Tarkó Magda – akivel akkor még csak három hónapja jártunk együtt, és ilyesmiről még egyáltalán nem beszéltünk – ott áll mellettem az ajtóban. Sárika ugyanis közben őt is beküldte a szobába. Úgy tűnik, ezt előre megbeszélték, hogy „kiugrasszák a nyulat a bokorból”. Erre ijedtemben-zavaromban elkezdtem: „Tanár úr, mi még nem is…” „Nem magát kérdeztem! Úgysem magán múlik. Majd a leány…”– szólt közbe Kodály. Magdi erre: „De tanár úr, tudja, hogy kettőn áll a vásár.” Mire ő: „Tudom, de az ilyen esetekre nem vonatkozik. Jegyezze meg magának, egy nő ahhoz megy feleségül, akihez nagyon akar.” Mindkettőnkben mélyen megmaradt ez az epizód. És hála Istennek, immár negyvenhét éve együtt vagyunk.

Mi volt az „utolsó emléke” Kodállyal kapcsolatban? Hogyan értesült a haláláról?

– Halálhírét tulajdonképpen a svájci nagykövettől tudtam meg. Az énekegyüttessel korábban többször is felléptünk a nagykövetségen. Éppen ötven éve, 1967. március 6-án, egy hétfői napon betegen feküdtem az albérleti szobámban. Rádióm nem volt, újságot nem olvastam. Másnap délután csengettek, és beállított a nagykövet úr azzal, hogy Kodály Zoltán meghalt. Kért, hogy írjak egy legfeljebb másfél oldal terjedelmű német nyelvű cikket, amit aztán hazaküldhet Svájcba. Kodály személyes jó barátja és lelkivezetője, Nádasy Alfonz atya pedig arra kért, hogy néhány jó énekessel vegyek részt a tanár úr temetésén. Világi énekkarok adtak elő Kodály-műveket, mi pedig a kispapokkal az egyházi szertartás gregorián énekeit énekeltük.

Immár több mint fél évszázada teljesít szolgálatot a Mátyás-templomban. A Kodály-életmű tolmácsolásával kapcsolatban milyen emlékeket őriz?

– 1966-ban vettem át a Mátyás-templom zenei együttesének vezetését. Sárika kérésére 1967 óta minden évben Kodály halála napján vagy az ahhoz közel eső napok egyikén szentmisével, illetve koncerttel emlékezünk a tanár úrra. Akkor még nem szerepelt a repertoáron Kodály nagyszabású Missa brevise. Sárikához fordultam azzal, hogy szeretnénk előadni. Mivel a misének nemcsak orgonakíséretes, hanem zenekari változata is van, megkérdeztem tőle, hogyan lehetne megszerezni a zenekari anyagot. Ebből nem volt Magyarországon, ha előadták, kölcsön kellett kérni a Boosey & Hawkes kiadótól. Sárika megszerezte a kiadótól a zenekari anyag másolatát azzal az engedéllyel, hogy maradhat a Mátyás-templomban, és a művet bármikor jogdíjmentesen előadhatjuk a liturgia keretein belül. Nagy élmény volt az első megszólaltatása, ha jól emlékszem ’71-ben. Éreztem, hogy a zenekar velem kapcsolatos addigi kis tartózkodása megszűnt.
Belecsöppenten ugyanis a templom zenei hagyományába, a Mozart-, Haydn-, Liszt-repertoárba, zenekari vezénylést pedig nem tanultam, csak énekkarit. A Missa brevis komoly sikere viszont meghozta számomra az „áttörést”. A zenekar is elfogadott.

Kodály is sok szállal kötődött a budavári Nagyboldogasszony- (Mátyás-) templomhoz. Mit emelne ki a „historia domus” vonatkozó részéből?

– Kodály egy időben a közeli Hunfalvy utcában lakott, így nagy valószínűséggel alkalmanként oda járt misére. Onnan gondolom ezt, hogy két fiatalkori kompozícióját elhozta a Mátyás-templom akkori karnagyához, Vavrinecz Mórhoz, aki nagyon nyitott lelkű emberként a fiatalabb kortársak műveit is szívesen előadta. A korai Ave Maria, illetve a Mátyás-templom búcsúnapjára, augusztus 15-ére komponált Offertorium-tétel, az Assumpta est Maria kézirata a mai napig a kottatárunkban található. Az utóbbi zenekari hangszer-összeállítása pontosan megegyezik a Vavrinecz miséiben alkalmazott együttesével: a fúvósok közül mindössze két klarinét, két kürt, vonóskar és orgona. Kodály tehát már a komponálás közben arra gondolt, hogy e művet Vavrineczhez fogja elvinni.
Később a fővárostól kapott felkérést a Budavári Te Deum megírására, amely 1936. szeptember 2-án Sugár Viktor vezényletével ugyancsak a Mátyás-templomban hangzott el először. Kodály nagyon elégedett volt, és külön kiemelte Sugár energikus, tüzes előadásmódját. Sugár 1942-ig volt itt karnagy, utána jött Bárdos Lajos, aki nagyon fontosnak tartotta a kortárs magyar egyházzenei alkotások megszólaltatását. Kodály-művek rendszeresen szerepeltek az együttes műsorán. Bárdos 1953 januárjában a Magyar–Szovjet Baráti Társaság
II. kerületi szervezete rendezésében, Kodály-esten vezényelte a templom énekkarát. Szólóénekes és kamarazenei közreműködők mellett a kórus a következő műveket adta elő: Köszöntő (Serkenj fel), Székely keserves, A magyarokhoz (Forr a világ), Mátrai képek. Az egyik közreműködő, Létray Pista bácsi később elmondta, hogy a koncert után Kodály így gratulált Bárdosnak: „Kedves Lajos! Műveimet utoljára tíz évvel ezelőtt hallottam ilyen nagyszerű előadásban; igaz, hogy akkor is maga vezényelt.” Bárdos nagyon értette-érezte a Kodály-művek finomságait. Akik az ő keze alatt énekelhették például a Budavári Te Deumot, úgy emlékeznek rá, hogy szinte újjáteremtette a zenei anyagot.

Karnagyként, egyházzenészként mi számított még igazi kuriózumnak az Ön számára is?

– A Laudes organit, amelyet többször is előadtunk, mindenképpen érdemes megemlíteni. Ez volt Kodály utolsó nagyszabású – orgonára és vegyes karra írt – műve, amelyet az amerikai orgonatársaság felkérésére komponált. A szövegére vonatkozóan az a megjegyzés szerepel a kottán, hogy középkori szekvencia nyomán. A Kodály-életmű egyik legjobb ismerőjével, Eősze Lászlóval beszélgettem a darabról, aki egykor megkérdezte a tanár urat, honnan származik a szövege. Kodály azt mondta, hogy egy kolostorban lelt rá. Eősze elment az említett helyre, de nem találta meg. Neki az a gyanúja, hogy Kodály több elemből maga állította össze. E szekvenciában mondhatni az egész zenepedagógiai koncepciója benne foglaltatik „Halljad a modern művészetnek, a muzsikának törvényét: Az éneklő kedvesen játszik, a játszó dicséretesen énekel… Te muzsikus, katonaként gyakorlatozz! Sokat énekelj, a szabályokat tartsd meg, testben légy egészséges, legyen a szíved könnyű, helyesen lélegezz… Ezeket szem előtt tartva add ki a hangot, tanult kézzel kövesd a dallamot a neumák szerint…” A befejező részben pedig a szolmizáció megteremtőjéért, a középkori zene egyik legnagyobb tudósáért, Arezzói Guidóért fohászkodik: „E művészet mesterének, Guidónak adjon Isten az égben örök életet. Úgy legyen! Amen.” Ezt kérjük mi is a tanár úr számára a Mátyás-templomban évente megrendezett megemlékező szentmiséken.