Fotó: Vargosz
Felérte a zongorát, amikor először találkozott vele?
– Édesapám is zenész, bárzongorista volt, így valószínűleg még nem értem fel a hangszert, amikor először találkoztunk, de mindig meghatározó volt az életemben. Nem volt kérdés, hogy zongorista legyek-e vagy sem. Kisebb kitérők voltak az életemben, de alapvetően kisgyermekkorom óta ezt szerettem volna csinálni. Nem terelgettek a zene felé, maga a hangszer tetszett meg, megfogott a zongoramuzsika.
A Kodolányi János Főiskolán és az Etűd Zeneművészeti Szakközépiskolában tanít jazz-zongorát. Sokan érdeklődnek a műfaj iránt, vannak ígéretes tehetségek?
– Számos növendékem van, sőt sokan megkeresnek az iskolán kívülről is, hogy tanítanám-e őket magánúton, de ez sajnos már nem fér bele az időmbe. Minden évben akad egy-két igazán tehetséges fiatal mindkét iskolában, de a tehetség önmagában kevés, a szorgalom és a rendszeres munka az, ami hosszú távon meghozza a gyümölcsét. A tehetség az, amire felfigyelnek. Ebben a műfajban akkor lehet bármit is elérni, ha az ember a legjobbak között van.
Pályája során sok külföldi sztárral lépett már fel. Kiemelne valakit, akivel különös öröm együttműködni?
– Rengeteg kiváló jazz-zenész van, és nem csak külföldiek. Akikkel most együtt játszom – Mózes Tamarával duóban lépünk fel, a Nagy János Trióban Frankie Latóval és Joubert Flórával zenélek együtt — ugyanolyan jól érzem magam, mint bármelyik nagy sztárral. De ha ki kell emelnem valakit, akkor Borlai Gergő dobost mindenképpen megemlíteném, nagyon sokat jelent nekem a vele való közös munka. A külföldiek közül pedig Dominique di Piazza basszusgitárost, akivel tavaly alapítottunk együttest. Ebben szintén Gergő dobolt, és volt egy kisebb turnénk is. A vele való találkozást nagyon meghatározónak tartom. A másik ilyen, számomra fontos név Vincent Mascart francia szaxofonművész, akihez már nyolcéves barátság fűz, és nagyon sokat játszunk együtt. Ötödik éve tanára a Budai Világzenei és Improvizációs Tábornak, amelyet nyaranként tartunk. Idén az Etűd Konzervatóriummal közösen az IBS Nemzetközi Üzleti Főiskolán rendezzük meg a találkozót.
Mely korosztályokat várják ide?
– Nagyon sokat gondolkodtunk azon, hogy szeretnénk-e meghatározott célközönséget, de rájöttünk, hogy erre nincs szükség. Minden tanulni vágyót várunk, aki nyitott az improvizációra, és szeretne kissé elrugaszkodni attól, amit eddig a zeneiskolában tanult, vagy akár régebb óta tanul jazzt, és kicsit kitekintene a standard világából a szabad improvizációra vagy a népzenei alapokon nyugvó improvizációra. A tábor eddigi legfiatalabb résztvevője hétéves volt, a legidősebb hetven, és éppen egyszerre voltak ott a táborban. A közös nevező itt az együtt muzsikálás, a közös improvizáció. Ezt nyilván mindenki a saját szintjén gyakorolja, de miután a zene olyan, mint egy nyelv – a kisgyermekkel is tudunk beszélni, ha megkeressük a megfelelő témát –, mindenki jól fogja magát érezni.
Miért vesz részt egy művész több projektben, miért nem csupán egy formációhoz ragaszkodik végig, annak fennállása alatt?
– Ennek a jazz esetében több oka van. Az egyik az, hogy ez rétegzene, ezért egy formációból elég nehéz lenne fenntartaniuk magukat a zenészeknek. A másik, hogy vágyunk arra, hogy másokkal is zenéljünk, különböző dolgokat hozzunk létre. Nagyon szeretek trióban, duóban játszani, a Djabe együttesnek pedig fél éve vagyok a billentyűse. Hosszú évek után végre részt vehetek olyan produkcióban is, amelyben „csak” zongorista vagyok, ahol nem kell szerveznem, számot írnom, csupán zenélek. Mindegyik együttesben van valami olyan feladat, ami izgalmas számomra, és ha más elfoglaltságaimmal össze tudom egyeztetni, akkor örömmel csinálom.
A Djabéval, Magyarország első számú jazz/world fusion zenekarával fellépnek május 28-án a Református Zenei Fesztiválon. Ön is református, az egyik budapesti gyülekezet tagja. Lehet a nem kimondottan keresztyén zene is missziós lehetőség?
– Sokat gondolkoztam ezen, amikor még a jazz-tanszakra jártam, hogy mennyire foglalkozhatok a világi zenével. Úgy gondolom, a zene nem hazudik, amit játszunk, az olyan, amilyenek vagyunk. Ha a zongorázásomból nem derül ki, hogyan gondolkodom, mit érzek, mit gondolok a világról, akkor teljesen lényegtelen, hogy vallásos énekeket vagy világi témájúakat játszom. Azt látom magam körül, hogy ez valóban így működik. Tehát, ha ebből a szempontból nézem, akkor van létjogosultsága a jazznek egy ilyen eseményen. Az, hogy odavaló lesz-e vagy sem, azt hiszem, az előadón múlik, a gondolkodásán, a világnézetén, a játékán. Szerintem – és lehet, hogy ezért sokan nem fognak kedvelni – keresztyén témát rosszul feldolgozni, rosszul játszani, képzetlenül, nem megfelelő hangszeres tudással előadni sokkal nagyobb baj, ezzel többet ártunk a kultúrának, a zenének, magának a keresztyénségnek. Az egyházi zenéhez is kötődöm, 1989 óta kántorkodom a pestszentlőrinc-ganzkertvárosi református gyülekezetben. Sokszor költöztem, de sosem váltottam gyülekezetet. Még akkor sem, amikor nagyon messziről kellett odautaznom, és emiatt ritkábban tudtam eljutni a templomba.
Bosszantó egy zongoristának, hogy a hangszerét nem tudja magával vinni, és sokszor idegen billentyűkön kell játszania?
– Kimondottan rossz érzés, nagyon nem szeretem. Ezért a biztonság kedvéért inkább digitális hangszert viszek magammal mindenhová. Arról legalább tudom, hogyan szól – mindig ugyanolyan rosszul, de ismerem a hangzását. A zongoristák ki vannak téve a helyi sajátosságoknak, amelyek sokszor a nem jó hangszert jelentik. Egyszer Moszkvában történt meg, hogy megérkeztünk, leültem a zongorához, leütöttem pár hangot, majd felálltam, hogy én ma nem játszom. Kértem, hogy hozzanak másik hangszert, de azt hitték, viccelek, nem mozdult meg senki a szervezők közül. Amikor észrevették, hogy a zenekar zongora nélkül próbál, akkor kezdték komolyan venni a problémát. Végül hoztak egy használható hangszert, és a koncert, jelentős csúszással ugyan, de elkezdődött. A zongora az egyik legszebb hangszer, főként egy jó zongora.
Van álomzongorája?
– A legkiválóbbak a Steinway és a Fazioli zongorák, de kiemelném a Bogányi-zongorát, amelyen többször is volt alkalmam játszani Milánóban, és hihetetlen élményt nyújtott. Megosztja az embereket ez a hangszer, de én azt tapasztaltam, hogy pontosan azt adja vissza, amit hallani szeretnék. Ha valaki szerint nem jól hangzik, ott nem biztos, hogy a hangszerben kell keresni a hibát. Számomra ez az álomzongora, amelyet kérdés nélkül elfogadnék.
Milyen módszerrel szerez zenét? Apró részletekben jegyzi fel, vagy egy lélegzetre alkotja meg a teljes művet?
– Ez változó. Van olyan, amikor a zeneszerzés feladatként jelenik meg, például stílusgyakorlatot kell írnom. Nemrégiben pedig egy animációs filmhez szereztem zenét, ott meg volt szabva a hangulat, az időkorlát, amihez alkalmazkodnom kellett. De van olyan is, hogy egyszer csak leül az ember, megír egy darabot, és elcsodálkozik, hogy ezek szerint most ez szólt körülöttem. Három olyan lemezen közreműködtem, amelyen protestáns énekeket dolgoztunk fel. Kettőt Szerényi Bélával és Kóta Judittal, egyet pedig a Monamóval, Szirtes Edina Mókussal és Mogyoró Kornéllal közös triónkkal. Itt adottak voltak a témák és a szöveg, ez meghatározta a zeneszerzés irányvonalát. Ki kell nyitnia az embernek a fülét, és meghallania, mi szól körülötte és benne az adott témában.
Pályája során több szakmai elismerést is kapott, többek között Artisjus-, Erkel Ferenc- és eMeRTon-díjat. Ez az igazi siker vagy a közönség visszajelzései?
– Mindkettő fontos, de a közönség visszajelzése a gyakoribb, van egy állandósága, tehát elég meghatározó az ember életében. Az, hogy kiáll a zenész a színpadra, a közönségért történik. A jazz nem az a műfaj, amelyet otthon, a négy fal között lehet művelni. Fontosak a társak, akikkel együtt játszunk, és fontosak az emberek, akik hallgatják, hiszen nekik szól. Minden zenésznek megtiszteltetés, hogy az emberek az idejükből és a pénzükből áldoznak rá, eljönnek és meghallgatják.
A szakmai díjak azért jók, mert az ember látja, hogy jó úton halad. Akármennyire magabiztos is valaki, azért kellenek szakmai vélemények, egy kívülálló, aki szükség esetén segít, kritikát mond, akiben megbízik a zenész, akitől mer tanácsot kérni.
Szabadidejében is jazzt hallgat, vagy van más zenei stílus is, amit kedvel?
– A jazz elég széles paletta, sok minden belefér ebbe a műfajba. Jazzt, klasszikus és kortárs zenét szoktam hallgatni. Pop- vagy rockzenét szinte egyáltalán nem, csak épp annyit, amennyire a tanításhoz szükségem van, hogy tájékozott legyek. Zenésztársaim koncertjeire ritkán járok, sajnos nincs igazán időm rá, de azért az új lemezeket meghallgatom, és megnézem a koncertfelvételeiket, mert érdekel, mit játszanak.
Gyermekei követik a példáját? Ők is zenészi pályára készülnek?
– Mindhárom fiam zenél. A legidősebbet felvették Bécsbe jazz-zeneszerzés szakra, gitározik, zongorázik, saját zenekara van, a középső fiam basszusgitározik és hegedül, de élete fő célja nem a zenélés, inkább a médiatanulmányok érdeklik, a legkisebb nagy lelkesedéssel tekerőzik és zongorázik. A családunkat pedig a feleségem fogja össze, aki irodalomtörténész, verseket ír, tehát nem áll távol a művészetektől. Amikor 2004-ben Malek Miklóssal feldolgoztuk Bizet Carmen című operáját, a szöveget ő írta hozzá. A legfőbb kritikusom, amikor írok valamit, neki mindig megmutatom. Amire rábólint, az mehet a közönség elé.
