Nézem a maconkai falképet: a Védasszony köpönyege alatt „fékötős” asszonyok, fejkendő nélküli hajadonok is láthatók. Akár viselettanulmány lehet néprajzosoknak. Az arcokon bizalom és kérés festői egyszerűséggel. El sem bírná a bonyolultabb ábrázolást. A nemes-naiv piktúra ilyen. Amikor Budavár dominikánus kolostorának falában meglelték a XVI. századi reliefet, a művészettörténész pap, Szilárdfy Zoltán föltételezését olvastam: a reliefet a törökök elől rejtették el, a pallium-palladium várvédő szerepet is betölthetett.
Így bővült a Köpenyes Mária kultusza, amely a barokkban virágzott újra. Keresem a XX. századot. Máriabesnyő templomának falképe 1941-ből való. Kapucinus barátokra emlékezem a képről, akik háborús sérülteket s családtagjaikat vezetik Mária oltalma alá. (Bővebbet Gombos Beatrix ír erről munkájában, amely a szegedi néprajzi tanszék kiadásában jelent meg hat esztendeje.) A századfordulón készült mennyezetképet is láthattam Szeged dómjában.
A legbensőbb ragaszkodás jele lehet egy-egy ilyen Mária-falkép, de bármely, az oltalmazó Anyát ábrázoló kép, szobor. Felejthetetlen nekem palócföldem festőjének, Farkas Andrásnak (maga is háborút járt katona) rajzadaptációja Villon Miasszonyunkhoz írt balladájához. Ez a gótikusan-fegyelmezett vonalakkal a lényeget kimondó kis-remek, amely a tudat csarnokában fogadja a szemlélőt, amikor egyre-másra szétesnek az élet erővonalai.
Van-e a XX. század Mária-költészetének „centruma”? Ez a kérdés foglalkoztat Villon nyomán. Szabó Ferenc jezsuita ad választ most megjelent könyvében, az Istenkeresők és megtérőkben, de korábbi, a Két végtelen között című kötete már több lapot tartalmaz a modern konvertita Charles Péguy Mária-költészetéről. Péguy a „Megtestesülés költője” volt, aki száz esztendeje az első világháborúban, a harctéren esett el. Egy évvel korábban írta meg Éva címmel nagyszabású versét, amely — mint P. Szabó írja — „az üdvtörténet csodálatos panorámáját nyújtja”. Pierre Emmanuel (a másik konvertita) szerint az Éva „a teológia és a művészet remekműve, a legnagyszerűbb alkotás, amit művész valaha is létrehozni merészelt a nőről és az egyházról egyszerre. Éva szülőanyja a végtelen nyomornak, a bűnös emberiségnek, anyja az emberiségnek, mely egeket szaggató melankóliával emlékezik, azé a léleké, amelyből minden lélek ered, végül jelképe az Egyháznak, a kezdetektől a végig. Ez az Egyház Karácsony előtt várakozik, a Kálvária után pedig reménykedik.”
Nem nehéz megfejteni, hogy a költő verscíme kire vonatkozik. Pál diakónus írja himnuszában: „Te, kinek Gábriel / ajka mondott Avé-t, / tégy közöttünk békét, / fordítsd Éva nevét!” Mária az új Éva az új Ádám mellett, ahogyan az egyházatyák magyarázzák.
A természettudós, bölcselő Teilhard de Chardin ekként lelkesedett az Éva költőjéről: „Péguy ama törekvése, hogy megvédje Krisztus testi bölcsőjét, az én legmélyebb törekvésemmel azonos. S egy kicsit neheztelek is rá, hogy elvette tőlem Éva témáját. (…) Éva a természetes anya, akinek titokzatos vonásai a messze múltból villannak elő, a szimbólumok és a legendák ködébe burkolózva. Mily csodálatos megszemélyesítése ez az emberi fajnak, mely a Természet fáradságos és türelmes munkássága nyomán merül fel a múltból.”
Amikor ezeket olvastam, nem kerülhettem el Mária-tiszteletünk természetes egyszerűségét, akár régi himnuszainkban, akár modern századunk lírájában. Mekkora gazdagság! S ha Péguy „litániás stílusából” (amely nem más, mint „dicséretté vált idő”) hazai költészetünkbe lépünk, Prohászka püspök sorait említhetjük. Zarándoklatán vetette papírra. De olvassuk először a francia költő ihletett strófáit a Chartres-i Miasszonyunknak, ahogyan Illyés Gyula fordította:
Tengernek Csillaga, ím a rakott terítő,
s a mély nyílt-víz, a kék – mezők tengere ring,
ím a futó tajték s ím teli csűreink,
a szemed, e végtelen paláston széttekintő.
S ím hangod, a rakott síkságon messzehangzó
és messzi társaink a szívünk, a néptelen
s munkátlan két kezünk, külön-külön pihen,
s íme kemény erőnk a kedvünk, az elhanyatló
…A távoli Páris felől jövünk feléd
Pihen három napig a boltok ajtaja,
a nyelvészet és az archeológia,
a sovány Sorbonne és a tudós csemeték
Páris, nagy székhelyünk felől jövünk elébed,
kormányunk ott lakik, ügyünket oda viszik,
kis hercehurca sok időnk ott veszik
s a szabadság vele, amely nagy, de sekély lett…
Ottokár püspök arról a felüdülésről, pihenésről meditál, amely a szentet és a profánt összeköti. Mert búcsújáró helyeken elkerülhetetlen a kettő találkozása. Például a templomi áhítat és a vásáros bódék búcsúfia. Sajátságos népi szokások és a liturgia szellemében ugyanazok az emberek vannak jelen, akik sohasem tagadhatják meg magukat, s jól érzik (tudják is), hogy a Teremtő így fogad el minket. Prohászka írja: „Ezek a búcsújárások a népéletnek megnyilatkozásai. A modern élet a munkafelosztás révén mindent szétszed s elkülönöz. Külön van a templom, külön a város, külön az opera, külön a cirkusz, külön a körmenet, külön a majális; a népnél ez mind együtt van.”
Az anyai védelem, közbenjárás a szabadság esélye, s ebben jelen van az, Aki a kereszten Anyjára bízta az embereket.
Fotó: Kissimon István
