A Burgtheater Kasino zsebszínházában a jókora színpad különféle életterekként berendezett sarkait igyekeztek belakni a szereplők. Az egyik legnagyobb magyar arisztokrata családról szóló, mozaikszerűen kiragadott legendák, epizódok, mítoszok, krónikák barokkosan dús megfogalmazásában a kronológia alig játszik szerepet. Mindezen túl különféle stílusok és nyelvi formák is keverednek. Nem igazán látni az elbeszélt cselekmény elejét-végét, melynek érthetőségét az ugyancsak dús és metaforikus nyelvezet is nehezíti. Illusztris családi album ez, de távolról sem idillikus vagy tragikus családtörténet, nem jut eszünkbe róla sem a Buddenbrook, sem az Onedin család. Képekben elbeszélt történelem, melynek komolyan vételéről Esterházy sajátos iróniája ráadásul el is tereli a hallgató figyelmét. Nem könnyen „fogyasztható” a bonyolult szöveg, amelyhez időnként kakofóniába torkolló zenekíséret társul. A zenészek máskor az Esterházyak családtörténetével kapcsolatba hozható zeneszerzők műveiből (Haydn, Liszt, Schubert) merítenek, de olasz dalok és operaária- részletek is szerepet kapnak. Egy érthető szál azért mégis van: a mottó, az Apa. Ő a főszereplő, aki köré zsúfolódik a mondanivaló. Hallunk arról, mi is a nagycsalád, melyet csupán szokások tartanak össze, hallunk a kommunizmusban leáldozó családi „Fürstendämmerung”-ról (hercegek alkonya). A kelleténél többet is megtudunk a férjét megcsaló Anyáról, hallunk a megélhetési nehézségekről és a különféle emberi gyengeségekről. Időnként egy szólamot fúj az énekben kitörő család, időnként egymásnak kontráznak, tercelnek, helyenként pedig minden érthetetlenné válik. A Németországban dolgozó, tehetséges, magyar származású rendező, David Marton nem igazán kíséretként használja a zenét: mondhatnánk, azé a főszerep – hivatkozva az író zenei csengésű, partitúraszerűen szemléletes nyelvezetére. Ezt próbálta megfogalmazni a választott dallamokban, hangzavarban, énekben, énekbeszédben. Kétségtelenül igen kreatívan, de az amúgy is zsúfolt képekből álló szöveg megértését gyakran nagyon is megnehezíti ezáltal, inkább csak valamiféle érzelmi benyomást tesz a nézőre. A dramatizalt szöveget megszólaltató szereplők, a nagy család tagjai fekszenek, kelnek, zenélnek, kávéznak, táncolnak, foglalatoskodnak, általában túl sokat rohannak ide-oda, mígnem az óriási krach vet véget mindennek. Vörös fény vonja be a színpadot, az író megtudja, hogy az Apa ügynök volt. Magyarázat nélküli befejezés, elvarratlan szál, hiszen nem mindenki lett azzá. Nem igazán csattanó. Végleg oda a harmónia. Döbbenet nincs, katarzis nincs, csak kiderül egy tény. Ez a színházi kísérlet sok kérdést vet fel. A magyar arisztokrata család neve Bécsben is ismert, akárcsak művészeti- zenei mecenatúrája. A szovjet uralomról is van némi fogalma az 1955-ig orosz megszállás alatt élő Ausztriának. A kommunista ország mindennapjai azonban ismeretlenek, és ebből az előadásból nem is tud meg róluk semmit a bécsi néző. E mostani bemutató közönsége – színházba járó, magyar gyökerű osztrák értelmiségiek – tanácstalan. Végül valaki óvatosan eltapsolja magát, aztán tovább terjed – mint a divat. De nem lesz olyan ütemes, amilyen az ötvenes években volt szokásban a „keleti blokkban”, azt itt – ebben a szerencsés országban – nem ismerik. A kritikus egyetlen értékelő szót talál arra, amit látott-hallott: érdekes. Ennyi, de nem több. Egyértelmű dicséret csak a fordítót (Móra Terézia) illeti!
