Visszaadni az elveszett szimbólumokat

– Mi­e­lőtt ki­vá­ló ta­ná­ra­im­ról be­szél­nék, el kell mon­da­nom, hogy az ala­po­kat a csa­lád­tól kap­tam. Tí­zen vol­tunk test­vé­rek. Édes­apám és édes­anyám na­gyon mély ka­to­li­kus kör­nye­ze­tet te­rem­tet­tek szá­munk­ra. Pi­ci ko­rom­tól ízig-vé­rig „je­zsu­i­ta ne­ve­lés­ben” ré­sze­sül­tem. El­ső gyón­ta­tóm pá­ter Müller La­jos volt, a má­sik je­zsu­i­ta pe­dig pá­ter Hunya Dá­ni­el. In­nen in­dul­tam. Sze­ren­csém volt. Az egye­te­men, ahol az em­ber már éret­teb­ben néz kö­rül a vi­lág­ban, ki­tű­nő ta­ná­rok ok­tat­tak. Akit el­ső­ként em­lí­te­nék, a klas­­szi­ka-fi­lo­ló­gus Kerényi Kár­oly, aki­nek azért vet­tem fel a tár­gyát (két évig ta­ní­tott), hogy el­mond­has­sam: a ta­nít­vá­nya vol­tam. Tő­le ta­nul­tam meg az Eu­ró­pát ki­épí­tő klas­­szi­kus mű­velt­ség lé­nye­gét. Ez na­gyon so­kat je­len­tett. De eh­hez min­dig hoz­zá­te­szem, mert úgy érez­ném, nem len­nék őszin­te, hogy gyö­nyö­rű em­ber volt. A moz­du­la­tai, a hang­ja… – le­nyű­gö­ző­en von­zot­ta ma­gá­hoz a ta­nít­vá­nya­it; csu­pa szé­pet és jót hall­hat­tunk ró­la, tő­le. A má­sik nagy ta­nár­egyé­ni­ség Sík Sán­dor. Ak­kor je­lent meg az ő há­rom­kö­te­tes, nagy esz­té­ti­ká­ja, ami­kor az egye­tem­re ke­rül­tem. De sze­ren­csém volt meg­hall­gat­ni élő­szó­ban is, ha jól em­lék­szem, négy sze­mesz­te­ren át ad­ta le. Na­gyon ügyelt rá, hogy ne aka­dá­lyoz­za ta­nít­vá­nyai gon­dol­ko­dá­sát, ne­hogy a sa­ját erős egyé­ni­sé­gé­vel gá­tol­ja a má­sik ki­bon­ta­ko­zá­sát. Egy pél­da eh­hez: kol­lok­vál­tam, mind­an­­nyi­unk­nak fel­adott egy kér­dést; én per­sze, már csak azért is, gon­do­lom, if­jon­ti ti­tán­ko­dás­ból, nem azt ír­tam, amit ő mon­dott, ha­nem amit én gon­dol­tam a té­má­ról. Jött a szó­be­li vizs­ga, ke­zé­be vet­te a dol­go­za­to­mat, meg­néz­te, el­mo­so­lyo­dott… – és be­írt egy je­lest. Ami­kor a há­bo­rú után Pest­re ke­rül­tem, ő már a pi­a­ris­ta rend pro­vin­ci­á­li­sa volt a ko­ráb­bi Sophia­num épü­le­té­ben, ahol sok­szor meg­lá­to­gat­tam. Ott vol­tam a gyász­mi­sé­jén is, el­bú­csúz­tam tő­le.

– …és Bá­lint Sán­dor?

– Egyik leg­jobb ba­rá­tom volt. Nagy ér­ték­ke­re­ső va­gyok. Úgy ér­zem, hogy a dol­gok­ban min­dig meg­ta­lál­tam az ér­té­ket, mert fi­gye­lek rá. És hogy ez így van, nagy­részt kö­szön­he­tem ne­ki. Ve­le kap­cso­la­tos ked­ves em­lé­ke­im kö­zül egyet el­mon­dok: Ost­rom van, én Pes­ten va­gyok, ő Sze­ge­den… Egy kéz­ira­tot ho­zott fel tő­le pá­ter Endrődy Lász­ló, aki mel­lett dol­goz­tam az ál­ta­la ala­pí­tott Veritas Könyv­ki­adó­ban. Át­ad­ta a szö­ve­get az­zal, hogy ren­dez­zem saj­tó alá. Né­zem, for­ga­tom: Bá­lint Sán­dor­nak a Szűz Má­ria-bú­csú­já­róhe­lyek­ről szó­ló cso­dá­la­tos kis írá­sa­i­ból állt… – de a szer­ző el­fe­lej­tett cí­met ad­ni ne­ki. Mond­tam Endrődynek, nincs más hát­ra, majd én; és azt a cí­met ad­tam, hogy Bol­dog­as­­szony ven­dég­sé­gé­ben. Ez így meg is je­lent. Ost­rom után fog­tam a köny­ve­ket, a tisz­te­let­pél­dá­nyo­kat el­vit­tem Sze­ged­re. Bá­lint Sán­dor nem­csak hogy el­fo­gad­ta, ha­nem az egyik pél­dány­ba be is ír­ta, hogy „A Bol­dog­asszony ke­reszt­any­já­nak, Ka­tá­nak sze­re­tet­tel és ba­rát­ság­gal aján­lom.” Cso­dá­la­tos em­ber volt. Hi­szem, hogy a bol­dog­gá ava­tá­sa nem-csak el­in­dult, ha­nem fel is gyor­sul. Ez­ál­tal még is­mer­teb­bé vál­hat, nagy­sze­rű pél­dát fog mu­tat­ni mind­an­­nyi­unk­nak.

– Pá­lya­fu­tá­sát és te­kin­té­lyes iro­da­lom­jegy­zé­két néz­ve két jól el­kü­lö­nít­he­tő té­ma­cso­port­ba oszt­ha­tók a köny­vei. Az egyi­ket a mű­vész­egyé­ni­sé­gek­kel fog­lal­ko­zó kö­te­tek al­kot­ják: Courbet, Van Gogh, Moore, Masaccio, Cha­gall, An­na Mar­git… A má­sik cso­port kö­zép­pont­ja Ró­ma: a ma­ga tör­té­nel­mé­vel, mű­vé­szet­tör­té­ne­té­vel, szim­bó­lu­ma­i­val, temp­lo­ma­i­val… Ezek az „ügyek” egy­ben ér­dek­lő­dé­si kö­ré­nek tük­rei is vol­tak?

– Az egye­tem után, 1947-ben Sze­ged­ről Pest­re jöt­tem. Uno­ka­bá­tyám, Barcsay Je­nő el­vitt Lyka Kár­oly­hoz. A nagy öreg a jö­vő­ről, ter­ve­im­ről kér­de­zett; az­tán azt mond­ta: „Ma­guk nem fog­nak tud­ni iga­zán mű­vé­szet­tör­té­ne­tet ír­ni, még a ma­gyar­or­szá­git sem, mert nem en­ge­dik ma­gu­kat utaz­ni. Nem lesz ös­­sze­ha­son­lí­tá­si alap­juk.” Hogy hon­nan tud­ta ezt ’47-ben? De tud­ta. Én ak­kor el­dön­töt­tem, hogy olyan té­má­val fog­lal­ko­zom, ami­hez nem kell fel­tét­le­nül az ere­de­ti mű­ve­ket lát­nom, elég a jó mi­nő­sé­gű fo­tó­anyag is: iko­nog­rá­fi­á­val, és ezen be­lül a szim­bó­lu­mok­kal. Ez vis­­sza­vitt a leg­ko­ráb­bi idők­be, a ke­resz­tény mű­vé­szet in­du­lá­sá­hoz. Azt mond­ta ne­kem a kor­szak egyik leg­nagy­sze­rűbb mű­vé­szet­tör­té­né­sze, Genthon Ist­ván: „Ha va­la­ki el­ha­tá­roz­za, hogy a ré­gi mű­vé­szet­tel fog­lal­ko­zik, fel­tét­le­nül kö­te­les­sé­ge a mo­dern mű­vé­szet­ből leg­alább egy-két ki­vá­ló al­ko­tó­val fog­lal­koz­nia. Ha pe­dig va­la­ki a mo­dern­nel fog­lal­ko­zik, mu­száj va­la­mit a ré­gi­ről ír­nia.” Na, én így ke­rül­tem kö­zel a mo­dern­hez. Per­sze vol­tak meg­bí­zá­sa­im, meg­ren­de­lé­se­im, ame­lye­ket meg kel­lett ír­nom, mert ak­kor „cse­ré­ben” meg­je­len­he­tett ez vagy az a ta­nul­mány­kö­tet. És volt, amit sze­re­lem­ből tet­tem: Cha­gallt, Hen­ry Moore-t, Van Gog­hot… – Van Gogh le­ve­le­it is for­dí­tot­tam. Ezért szok­tam idéz­ni: „Mi is tud­tuk vol­na, mit kel­le­ne ten­nünk, de cse­le­ked­tük azt, ami le­het­sé­ges volt.” Iga­zi mun­kám azon­ban a szim­bó­lum-, il­let­ve iko­nog­rá­fi­ai ku­ta­tás, ami­nek a lé­nye­gét szá­mos kis ta­nul­mány­ban és több na­gyobb kö­tet­ben pub­li­kál­tam.

– Így jött Ró­ma. Van olyan al­ko­tás, épü­let az Örök Vá­ros­ban, amely ma­ka­csul vis­­sza­tér gon­do­la­ta­i­ba és elem­zé­se­i­be, amely egy­faj­ta ki­pró­bált, le­tisz­tult „tö­ké­le­tes mű­vé­szi va­ló­ság­ként” kü­lö­nö­sen kö­zel ke­rült Ön­höz az el­múlt év­ti­ze­dek alatt?

– Nincs. Mert az nem egy mű. Nem tu­dok ki­emel­ni sem­mit, csak egy „té­ma­kört”: a szim­bó­lu­mo­kat, ame­lyek az el­múlt két­száz év­ben ebek har­min­cad­já­ra ke­rül­tek. Ez­zel a ta­laj ki­csú­szott a lá­bunk alól. An­­nyi­ra, hogy a ke­resz­tény­sé­get is ez­zel együtt kezd­tük ne­gál­ni. Néz­zünk szem­be ve­le, Eu­ró­pa ma el­ju­tott oda, ami­ről Fe­renc pá­pa, ez a Francesco va­la­hol azt mond­ta: „Ha egy bá­rány el­kó­do­rog a száz­ból, a jó pász­tor utá­na­megy; de most ott tar­tunk, hogy ki­lenc­ven­ki­lenc el­kó­dor­gott, és csak egy van ott­hon.” Szó­val így járt Eu­ró­pa. A ki­lenc­ven­ki­lenc fe­lé for­du­lás, mond­hat­juk, az ön­ma­gunk vagy a szom­szé­dunk meg­men­té­sé­re tett lé­pés cso­dá­la­tos for­má­ja, esz­kö­ze le­het, ha a szim­bó­lu­mo­kat vis­­sza­ad­juk a vi­lág­nak. A mun­kám köz­pont­já­ban ez áll: új­ra éle­tet ad­ni az el­ve­szett szim­bó­lu­mok­nak; fel­ele­ve­ní­te­ni és vis­­sza­ad­ni őket a tör­té­ne­lem­nek. Ugyan­is iszo­nyú ve­szély, ha egy szim­bó­lum ki­üre­se­dik, és idol­lá vá­lik, ame­lyet min­den go­nosz ha­ta­lom meg tud töl­te­ni a sa­ját gyű­lö­le­té­vel. Gon­dol­junk az ősi szent és út­mu­ta­tó jel­re, a csil­lag­ra, ame­lyet a bol­se­viz­mus „for­mált át”; vagy a hin­du–kí­nai, vé­dő és se­gí­tő szvasz­ti­ká­ra, ami­ből pe­dig a ho­rog­ke­reszt lett. Gyil­kos jel­ké­pek­ké tet­ték eze­ket. Ala­kí­tot­tunk egy nem­zet­kö­zi kis mun­ka­kö­zös­sé­get, azért dol­go­zunk, hogy az em­be­ri­ség vis­­sza­kap­has­sa szim­bó­lu­ma­it. E fő mun­kám há­rom fon­tos kö­tet­ből áll: a Bib­li­ai jel­ké­pek ké­zi­köny­ve, az Is­ten any­ja a ti­po­ló­gi­á­ban, il­let­ve A ke­reszt te­o­ló­gi­ai és iko­nog­rá­fi­ai ér­tel­me­zé­se az el­ső év­ez­red­ben… És van egy ne­gye­dik is, egy ka­tasz­ter, amely­ben a ti­po­ló­gi­át, va­gyis az ös­­sze­tett szim­bó­lum­rend­szert a le­het­sé­ges tel­jes­ség­re tö­re­ked­ve dol­goz­tam fel.

– Most is dol­go­zik, sőt em­lí­tet­te, hogy is­mét Ró­má­ba ké­szül…

– Na­po­kon be­lül uta­zom, ki­lenc­ven­éve­sen úgy il­lő mon­da­nom: le­zá­ran­dó az ot­ta­ni szim­bó­lum­ku­ta­tást. Ró­má­ban so­kan va­gyunk, akik ez­zel fog­lal­koz­nak, és jó, hogy tu­dunk egy­más­ról. Már pub­li­kál­tam, hogy mi­kor kez­dő­dött el a szim­bó­lum­vesz­tés fo­lya­ma­ta Eu­ró­pá­ban, és azt is, mi lett an­nak kö­vet­kez­mé­nye. De a kö­vet­kez­mé­nyek­hez ve­ze­tő út tár­gya­lá­sa még vizs­gá­lat­ra szo­rul. Na­gyon ér­de­kes és iz­gal­mas. Ez lesz most a dol­gom Ró­má­ban.
De ha még sza­bad, mu­száj el­mon­da­nom a vá­ros­ról: szá­mom­ra Ró­ma a Szent­lé­lek vá­ro­sa. Az egy­ház a Vi­gasz­ta­ló jö­ve­te­lé­vel szü­le­tett meg. Ró­ma pe­dig szá­mom­ra az egy­ház szí­ve. Ami­kor na­pon­ta dél­után öt óra­kor mi­sé­re tart­va a nagy fény­ből be­lé­pek a fél­ho­má­lyos Szent Pé­ter-ba­zi­li­ká­ba, alig lát­sza­nak a rész­le­tek, de egy do­log igen: szem­ben ve­lem, a temp­lom túl­ol­da­lán vi­lá­gít az ab­lak, raj­ta a Szent­lé­lek ga­lamb ké­pé­ben. Tud­ja, ez azért gyö­nyö­rű, mert az én egy­há­zam köz­pont­já­ban az ural­ko­dó nem Pé­ter, aki­ről a ba­zi­li­ka a ne­vét kap­ta, ha­nem a Szent­lé­lek. És ez mél­tó és igaz­sá­gos. Van egy ké­pes­la­pom, amely­re egy­szer vé­let­le­nül ta­lál­tam rá. Lát­szik raj­ta a Pé­ter-szo­bor, lát­szik a ka­ted­ra és fe­let­te ez az ab­lak. Se fö­dém, se pa­do­zat, se ol­tár, se szen­tély, se tér… Csak az a há­rom. És az a há­rom szá­mom­ra az egy­ház és Ró­ma. Nem mon­dom, hogy imá­dom Ró­mát, mert még ki­kö­zö­sí­tené­nek. Csak azt mon­dom, hogy sze­re­tem és ott töl­töm a szü­le­tés­na­po­mat.

Tud­ja, mi most a fő el­fog­lalt­sá­gom? Em­lék­ira­tot írok. Nem ön­élet­raj­zot. Em­lék­ira­tot.