A július elejétől a hazai mozikban is vetített Az ember, akit Ovénak hívnak bővelkedik a fonák helyzetekben, különös jellemekben és ironikus kikacsintásokban, ám lényege szerint egy idős ember megváltástörténetét meséli el.
Adott egy békés kertvárosi övezet a messzi Svédországban, és benne egy morcos öregúr, akit bosszant az engedély nélkül behajtó autó, a kert végét rendre megtisztelő pincsikutya, az elpuhult, henyélő fiatalság és a frissen a szomszédságába költözött, meglehetősen zajos életvitelű bevándorlócsalád, de leginkább az, hogy imádott felesége a másvilágra költözött. Gyászát pedig sajátosan fejezi ki: mindenkivel összevész, aki nem tartja be az együttélés egykor közösen meghozott, ám csupán általa betartatott szabályait. Villogó szemekkel és szüntelen dühkitörésekkel hirdeti környezetének: el a kezekkel az életemtől! Ove (Rolf Lassgård) mozdíthatatlannak tűnő hétköznapi rutinja akkor omlik össze, amikor negyvenhárom év után méltatlan körülmények között elbocsátják az állásából. Amint megszűnik éltető napi elfoglaltsága, Ovénak egyszer csak elege lesz a maga köré épített magányból. Hitveséhez vágyik, s öngyilkosságot kísérel meg – már ha hagynák neki.
Fredrik Backman azonos című, nagy sikerű regénye a rutinos Hannes Holm rendező és a pazar alakítást nyújtó Rolf Lassgård kezében a hétköznapi kisember dicsőségét zengő, szerethető életmesévé alakul, mely ugyan nem spórolja ki szüzséjéből a jellegzetes, skandináv fekete humort, ám a játékidő derekán túl mind kevésbé használja. Helyette rövid epizódok nyomán egy tragikus életút fokozatos kibomlásának lehetünk tanúi, amely finom érzékenységgel simul bele a jelent felgöngyölítő cselekmény szálai közé. Így értjük meg lassan, miért van alacsonyra építve a konyhabútor Ove házában, hősünk miért áll örök haragban a Volvo-tulajdonos jó baráttal, s miért segít mégis betolatni az utánfutóval, légteleníteni a radiátort, és elvégezni apró-cseprő ház körüli teendőket az amúgy hasznavehetetlennek tartott szomszédok kedvéért. Holm, miközben a regény akkurátusan megfestett mellékszereplőit kissé elhalványítja, néhány pillanatra képes felülemelkedni az írott szövegen, s megrendítő képekkel mesél egy szörnyű balesetről vagy egy sorsfordító találkozásról.
A felvezetett szimbólumok néhol talán túl egyértelműek, s meglehet, a finálé is édeskésebb a kelleténél, filmünk bájából azonban ez mit sem von le, elég csak az utolsó beállítást felidézni, melyben hősünk egy robogó vonatban ébred. Nem tudja, merre fut a sínpár, nem tudja, meddig tart az utazás, abban azonban biztos, hogy nincs egyedül. Annyi idegeskedés, aggodalmaskodás és gond közepette mi is megelégedhetnénk ennyivel: hogy felismerjük a velünk utazó társat, aki szelíden, ám rendületlen kitartással szólít ki magányunkból – vissza az életbe.
