Vigasztalás

A Költőt – tehetségét, anyagát, stílusát – az Anyanyelv formálta a méhében, az idők mélyén, végtelen sok sejtje, a „beszélő emberek” (magyarok) sokasága által. Ő mindent az Édesanyjának köszönhet, akibe a csecsemő „több tonnás szorításával” kapaszkodik, hiszen nélküle nem tud élni. Szeretné mindenestől birtokba venni örökségét, „felfedezni azt, ami az Övé”: a Mindent kimondani az Anya Nyelvén. A Költő, akinek „elérhetetlen vágyaktól vérzik homloka mély sebekben”, a végtelen igézetében és árnyékában napról napra fokozottabban érzi kicsinységét, gyengeségét, hogy nem képes elérni a tökéletességet, kimondani a kimondhatatlant. Minél mélyebbre hatol a nyelv gazdagságában, titkában, annál inkább megsemmisül, elhalkul, végül elhallgat. Végső „költeménye” a Csend. De ez a Csend a „teremtő intuíció” csendje, testvéri csend, amelyet „semmiféle zajjal nem lehet elnémítani”. Mit kezdjen az utókor a „Néma Dalnokkal”? Botránkozik rajta. A hallgatást a költői véna elapadásának véli. Valójában a Költő pályája csúcsán gazdagított bennünket egy fájdalmasan szép allegóriával, és megvigasztal mindenkit, aki szeretné mindenestől birtokba venni örökségét, megvalósítani a lehetetlent: megfejteni a Nyelv titkát.