Az esten fellépett Havas Judit előadóművész, Faragó Laura népdalénekes és a Kaláka együttes.
Kányádi Sándor 1929. május 10-én született Nagygalambfalván, Hargita megyében gazdálkodó családból. Középiskolai tanulmányait Székelyudvarhelyen végezte. Első verseit 1950-ben publikálta, ebben az időben költözött Kolozsvárra. 1954-ben szerzett magyar irodalom szakos tanári diplomát. Munkatársa volt több irodalmi lap szerkesztőségének. 1960-tól nyugdíjazásáig a Napsugár című gyermeklapnál dolgozott. Kiváló műfordító, román, német, erdélyi szász, jiddis, alkalmanként orosz, francia nyelvek lírájából készített átültetéseket. Sokfelé megfordult a világban, gyakorta a magyar líra követeként. Útjai, élményei egy részéről versei tanúskodnak. Romániában 1970-ben és 1978-ban a Romániai Írószövetség költészeti díját nyerte el. Magyarországon – más egyéb elismerések után – 1993-ban Kossuth-díjjal tüntették ki. Ez év március 15-én pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjét vehette át.
Egy nyolcvan éve tartó gazdag életút rövidke összefoglalása csak ez a fenti néhány sor. Adatok, tények, sikerek, állomások. De Kányádi Sándor sokrétű, súlyos terhekkel és játékos derűvel átszőtt életéről egész lénye tanúskodik. Versei a kisebbségi létezés küzdelmeiben, a személyes és közös tragédiák idejében hol vigasztalást adó, hol azt könyörgő fohászok, az emberi méltóság és az ahhoz való hűség legmélyebb, szavakba önthető megnyilvánulásai. Azon a hétfő estén, amikor Sándor bácsit az irodalmi múzeum patinás épületében oly sokan köszöntötték, a közönség soraiban bizonyára nem akadt senki, aki csak véletlenül sétált volna oda. De talán nem hiú remény a részemről, ha úgy éreztem, bárkit, akinek legalább egy ablak nyitva van a lelkén a szépre, jóra, igazra, megvigasztalt volna az a nap. De nekünk, akiknek ott sorakoznak polcainkon az irodalom legféltettebb kincsei, akik közelebbi ismeretségben vagyunk a költészettel, nekünk is nagy szükségünk volt arra az estre. Mert olykor mi is elfelejtjük, micsoda kapaszkodót jelenthet az, ha memóriánkban, még ha kopottan is, megtanult sorok élnek. És gyógyító igeként föl-fölbukkannak a szükség idején, akár ez az intelem: építsd föl minden éjszaka / építsd föl újra s újra / amit lerombol benned a/ nappalok háborúja. Vagy ez az ima: idő kell a szelíd csodákhoz / nem mindegy uram tudhatod / hogy utódom áld-e vagy átkoz.
Visszhangzottak a jól ismert sorok a teremben. Havas Judit együtt szavalta a költővel a Vannak vidékek című verset. A Kaláka elrepített bennünket A Dél keresztje alá. A laudációt mondók sorában pedig többek között köszöntést mondott: E. Csorba Csilla, Görömbei András, Vasy Géza, Ködöböcz Gábor, Benyhe János, Iancu Laura, Melocco Miklós. S az est végére az emberből elmúlt a panasz, elmúlt a fáradtság, és csendesen lüktetni kezdett a bizonyosság: van haza, van kultúra, van remény. S nem is „a magasban”. Köztünk, bennünk. És „legbelül”. Sándor bácsi, köszönjük.
