Sokszor rokonságunkban, barátaink között is, felbomló családokban, iránytűt vesztett emberekben. Fiatalokat látunk, akik belezuhannak a körülöttük harsogó média és zaj örvényébe, akik lustasággal, kishitűséggel elveszítik saját képességeik kibontakoztatásának vágyát, és jellemgyengeséggel, felelőtlen kapcsolatokkal elveszítik saját szívük tisztaságát, lelkük békéjét. Belénk van oltva a vágy, hogy jók és igazak legyünk, de arra is, hogy megértsük a körülöttünk lévő világot. Gyengeségeink és bukásaink ellenére. Ma nehéz fiatalnak lenni, szerintem nehezebb, mint harminc, ötven vagy akár száz évvel ezelőtt. Mert akkor – minden nehézség, diktatúra és/vagy szegényebb körülmények között – a közösség tagjai számára az erkölcsi és szellemi értékrend egyértelmű volt. Akkor például senkinek nem jutott eszébe Magyarországon, hogy egy csökkentett szintű érettségi bevezetésével és általánossá tételével lezüllessze a magyar fiatalságot.
Az a reményem és „álmom”, hogy a fiatalok számára is újra egyértelművé válik, hogy a tízparancsolat egyben tíz mentőöv a boldogságra. Elhisszük, hogy az értelem csodálatos adománya – igényes családi és fegyelmezett iskolai légkörben – elvezet az emberileg vállalható és vonzó válaszok megtalálására. Ráébredünk, hogy a nyolc boldogság az élet tragikus fordulataiban is a kibontakozás útja, hogy a nemesre vágyó fiatalok megtalálják életre szóló hivatásukat! Ne hagyjuk magunkat félrevezetni a posztmodern relativizmus diktatúrájával! Romain Rolland írta valahol, hogy Párizsnak az irodalom az árulója, mert csak a felelőtlen életűek jelennek meg vonzóan a regényekben. Később Francois Mauriac regényeiben derült ki, hogy a felelőtlen élet nem mennyország, hanem kín. Ma is hasonló dilemmákkal találkozunk, de az internetzuhatagban és tévédömpingben nehezebb felfedezni a becsapást, az „írástnem- tudók” ravasz manipulációját. Még nem alakult ki ezekkel szemben az egészséges szellemi immunrendszerünk.
Ennek ellenére terjed a jó – mert ennek is nehéz ellenállni. Felmerül bennem egy tavalyi élményem Koreában. Szöulban, a fővárosban csupán a katedrálisban vasárnaponként tíz szentmise van, a templomok zsúfolásig tele vannak, megható volt látni a hívők összeszedettségét, hallgatni szép énekét. Egy évszázaddal ezelőtt őseik közül még tömegesen lettek mártírjai a hitüknek. Igen, ma is élnek körülöttünk lelkes, okos, jellemes fiatalok. Ma is vannak hivatásuk magaslatán álló tanárok. Nemrég tudtam meg, hogy egy nyári matematikai tehetséggondozó diáktábor után egy kiváló matematikus és tanár vállalta, hogy egy külföldön élő, tehetségesnek tűnő magyar kisfiút tanítson interneten keresztül, teljesen önzetlenül. Ez nem a mesében van, hanem itt, Budapesten. Itt történt a kilencvenes években, hogy egy kutató közösségben több mint egy tucat fiatal tehetséges doktorandus szakterületük amerikai „oroszlánbarlangjában” sikert sikerre halmozva, nemzetközileg meghatározó kutatók lettek – majd többségük hazatérve, családot alapítva, gyermekeket nevelve dolgozik itthon. Mit szólunk ahhoz, hogy egy Munkácsy-kiállítást Budapesten pár hét alatt több mint félmillió ember nézett meg, és a Szépművészeti Múzeum egy-egy tárlatát szintén százezrek látogatták?
Mit szólunk ahhoz, hogy az egész országban mozgalom indult a fiatalok körében, hogy tisztán és felelősen készüljenek a házasságra? Mit szólunk ahhoz, hogy egy Európában először akkreditált, az információs technológia és a biotechnológia határán kibontakozó molekuláris bionika alapszakra már az első évben igen magas pontszámmal, többszörös túljelentkezés mellett kerültek be fiatalok? Ne legyünk kishitűek: világszerte vannak örömteli tendenciák. Igaz, az erkölcsi és szellemi relativizmust propagáló médiumok és érdekeltségek miatt ezek nem olyan nyilvánvalóak. De itt jön az internet pozitív lehetősége: a csúcstechnológiai termékek használatával már nem kellenek dollármilliók egy tévéstúdió és egy internetes hírportál működéséhez. Hollywoodban is van egy „alternatív” stúdió, amely a „jó hírt” tartja szem előtt.
Felelősek is vagyunk azonban reális álmaink és reményeink beteljesítésében. Bizony, halmozott nehézségek közepette élünk. De a széttöredezett, a diktatúra kényszere alatt individualizált, személyes méltóságától és közösségi identitásától, önbecsülésétől szisztematikusan megfosztott társdalom kezd magára találni. Sok értékes közösség alakul szerte az országban. Lehet, hogy a válságjelenségek, amelyekre a pénzügyi világválság is rárakódik, segítenek majd a tisztánlátásban, a közösségek szerveződésében. Talán sokak nyilvánvaló szegénysége segíti a társadalmi szolidaritás kialakulását. Mi segíthet ebben? Hit, művészet, tudomány és az emberség tisztelete. Van tennivalónk. Csupán két példát ragadok ki, amihez közelebb állok. Építve történelmi tapasztalatainkra és örökségünkre, a mai világ eszközeivel és tudományával fel kell építeni újra a kiváló iskolák hálózatát, erősíteni kell a meglévőket, és meggyőzni a szülőket is arról, hogy gyermekeik boldogulása a jellemes neveléstől és a megszerzett tudástól függ. Mindebben meghatározó a hungaricumnak is tekinthető magyar zeneiskolák hálózata is. Meg kell tanítani a gyerekeket énekelni, tudjanak verseket: a művészi élmény embert javító katarzisával kell megérinteni őket. Tudományosan bizonyított tény, hogy ez erősíti az innováció képességét is – tudományban, művészetben, iparban, szakmunkában, családi életben egyaránt. Egy igényes – a természettudományt is tartalmazó – érettségi visszaadhatja a középiskolák önbecsülését. Arra is rá kell ébrednünk, hogy a többgyermekes család nemcsak felelősség és kihívás, de általában a harmonikus egyéni élet és az ország fejlődésének záloga.
Az európai uniós tagság is segíthet, de csak ha van sajátos értékünk: erős családjaink, közoktatásunk, iparunk, ha uniós országként kiállunk értékeinkért és elveinkért. Ne áltassuk magunkat, e nélkül egy KGST-utódszervezetben találjuk magunkat, azzal a különbséggel, hogy nem a legvidámabb, hanem a legszomorúbb barakk leszünk. Európának a világméretű versenyben nincs más komparatív előnye, csak a zsidó-görög-keresztény kultúrára épülő, a tudomány minden ágára figyelő gondolkodás. Találjuk meg értékrendben közös barátainkat, legyenek akár lengyelek, csehek, belgák vagy mások! Egyes területeken akár kovász is lehetünk. A fényes, érett középkor, az egyetemek kialakulása idején hazánk sikeres ország volt, de a Trianon utáni kulturális felemelkedés is adhat történelmi fogódzót. Nekünk azonban a mai világban kell helytállnunk. A szemünk előtt játszódik le a pénzügyi világban a gátlástalan materialista individualizmus csődje – és a felelősség, az etika felértékelődése. Mint sivatagban egy pohár vízé, úgy értékelődik fel az etikus, művelt, széles látókörű tudásra alapozott magatartás. Szükségből erényt kellene kovácsolni. „Bátorság, ne féljetek!” Nemcsak magunkra számíthatunk.
(A szerző kutató mérnök, egyetemi tanár, akadémikus, Széchenyi- és Bolyai-díjas.)
