Egyikőjük hozott otthonról egy tábori levelezőlapot, amelyet a nagyanyja küldött a gyűjteménybe. A képeslapon katona fiának barátja arról tudósítja az anyát, hogy a harcokban elesett gyermekét eltemette a Hargitán… Évtizedekig titokban őrizte ezt a lapot a tanítványom nagyanyja, mert meg akarta tartani gyermekeiben a várakozás reményét, nem szerette volna terhelni őket testvérük halálával… A mi problémáink is problémák – gondoltam a könnyes felolvasás után – de ehhez képest… ” A történelemkönyvek nyújtotta szűkre szabott ismeretek mellett ilyen személyes történeteket „csempészget” bele a tanárnő a tananyagba. Kopik az emlékezet, s a gyerekeknek látniuk kell a száraz tények mögötti valóságot is. Tartozunk ennyivel az őseinknek, a szüleinknek, nagyszüleinknek, akik áldozatos életükkel megalapozták a mi jövőnket, és erkölcsi tartást adtak.
„Gyakran mondom a gyerekeimnek, hogy »tartatlanok« vagytok! Mert akiben tartás van, azt nem mozgatja a szél jobbra-balra, annak rendíthetetlen a hite. Nem kell nagy szavakra gondolni. Elég, ha az ember becsületességben éli az életét. Nagyapám egyszerű, hétköznapi nyelven mesélt a bajtársiasságról. Arról, hogy menekülés közben miként segített a szomszéd faluból származó, híd alól kiabáló barátjának, vagy mit érzett akkor, amikor falhoz állítva látta négy, falubeli ismerősét… Nem győzöm a mélyből előkotorni ezeket a családra, gyermeknevelésre, hazafiasságra vonatkozó tanulságos történeteket. Ma is a hétköznapi értékek közé kell sorolnunk a tenni akarást, a helyt-állást.”
Erről, a hősies helytállásról szólnak az emlékező szavak. Legyenek azok harctéri vagy úgynevezett békebeli történetek. Mert bizony helyt kellett állni, újra kellett építeni a háború utáni életet, bármilyen nehéz volt is. Akadt, aki hazatérve a rokonok gondoskodására bízva találta négy árván maradt gyerekét, mert a felesége időközben meghalt tífuszban. Meghatottan meséli Kovács János bácsi, hogy édesanyjuk halála után, a frontról hazatért apjuk becsülettel fölnevelte őket, s mindnyájuknak szakmát adott a kezébe. Óriási ember volt a szemünkben. Sokáig emlegette „azt a cudar világot”, s 1975-ben bekövetkezett haláláig nem értette, miként maradhatott életben azok között a borzalmas körülmények között…
Vitéz Harmath Lajos, nyugalmazott ejtőernyős alezredes hivatásos katonaként, mondhatnánk, „szakmaszeretetből” került a frontra. Szeméből még ma, kilencvenkét éves korában is olyan lobogás árad, amely egyértelmű magyarázatot ad arra a magabiztosságra, elszántságra, amely talán csak egy igazi katonának lehet sajátja, s amiért szó szerint tűzbe mennének a beosztottjai. A pápai bencés gimnáziumba menet látta reggelenként a repülőtéren gyakorlatozó ejtőernyősöket. Nagyon megtetszettek neki, s arra gondolt, ha ezek a katonák ki mernek ugrani a gépből, akkor ezt ő is megpróbálhatná… A gondolatot tett követte, s az érettségi után mindjárt bevonult ejtőernyősnek. A ludovikás vizsgák után a jutalomszabadság helyett rögtön a frontra indult századparancsnok-helyettesi beosztásban. „Mentem haza, s mondtam édesanyámnak, hogy csomagoljon, mert megyek a frontra…” Amikor azt válaszolom erre, hogy ez igen bátor cselekedet volt, ő úgy fogalmaz: „Nem a bátorság, inkább a szakmaszeretet hajtott. Én afféle örömkatona voltam. A Ludovikán is kiemeltek a harcászati cselekedeteim miatt. Az osztály tanulmányi sorrendjében először a hetvenedik voltam, de később, amikor már modernebb hadviselést oktattak, felkerültem a harminckilencedik helyre. Kevés bevetésünk volt, mert inkább a gyalogságot vették igénybe. Ugrásnál a földet érésen volt a hangsúly. Bekötéssel ugrottunk, az volt a lényeg, hogy minél előbb és minél többen érjünk földet, hogy ne szóródjunk szét.”
Az alezredes úr Ausztriában esett orosz hadifogságba. „Gyönyörű emlékem van erről az eseményről is” – mondja. – Még egyben volt a csapatom, de az oroszok körülkerítettek bennünket. A páncélos parancsnok felszólított, hogy menjek oda hozzá. A katonáim mondták, hogy ne menjen oda hadnagy úr, mert agyonlőnek bennünket. De én odamegyek, mondtam, mit akar ez itt! Letisztelegtem neki, az orosz tiszt szintén letisztelgett nekem. Tolmáccsal megértettük egymást…” Miután a hadnagy úr hazakerült a fogságból, segédmunkásként dolgozott. „Azt mondtam, hogy csak levente voltam. Olyan fiatalos volt a képem, hogy elhitték.”
Ma már csak tizenketten élnek a hajdani ejtőernyős ezredből. Közülük ő az egyetlen, még élő háborús ejtőernyős. Vitéz Harmath Lajos nyugalmazott ejtőernyős hadnagyot az idén Pro Urbe-díjjal jutalmazta Mosonmagyaróvár városa. Az idős katona nagyon büszke a kitüntetésére, s meggyőződéssel vallja, hogy a hagyományokat tovább kell adni a fiataloknak, akikben megbízik.
Lendvay István nyugalmazott honvéd százados példaképe Lajos bácsi, akivel együtt tevékenykednek a Honvéd Hagyományőrző Egyesületben. „Magával ragadott hihetetlen derűlátása, ahogyan a dolgoknak mindig a jó oldalát képes szemlélni. Katonaként és emberként is példamutató a személyisége, nem mintha ezt a kettőt el lehetne egymástól választani. A történeteiből, a hitvallásából az derült ki, hogy ő ízig-vérig katonaember. Nagyon sokat tanultam tőle. Belső tartása, kiállása példamutató, amit érdemes továbbadni a következő nemzedékeknek.
Nem szabad, hogy feledésbe merüljenek a múlt eseményei. Azt lehet mondani, hogy az élet is egyfajta harc, s a mindennapok katonái azok a munkásemberek, akik naponta megküzdenek a hétköznapok gondjaival. Ha valaki magáévá teszi ezt a mentalitást, akkor remélhetőleg nemcsak a háború extrém körülményei között, hanem békeidőben, a mindennapokban is megállja a helyét. Az alapvető emberi erényeket a vitézek továbbörökítették az utódaiknak. Régebben egy fiúnak az édesapja volt a férfiideálja. Manapság a sok csonka családban felnövő fiúgyermek közvetlen környezetében nincs ilyen minta. Mindenféle, rózsaszínre festett hajú rocksztárokat, meg identitászavarban szenvedő embereket néznek ki maguknak, s ezeket követik, mint a bálványokat. Én elfogadom valakinek a másságát, ha ilyen akar lenni, ám legyen. De ettől függetlenül az olyan értékeket, mint a becsület, a tisztesség, a barátság, az emberség vagy a férfiasság nem szabad a szőnyeg alá söpörni, mert akkor nem tudom, milyen irányba fordul ez a világ!”
Már az is szomorúságra ad okot, hogy iskolában kell tanítani az etikát, bár ez azt jelenti, hogy legalább felismertük a bajt. Képviselni kell az alapvető emberi értékeket, mert ezek tartják egyensúlyban a világot, s a jövőnk múlik rajtuk. A nemzetéért, a népéért küzdő valamennyi katona ezen értékek mentén volt képes becsülettel helytállni, s akár az életét is feláldozni a haza oltárán – vallja meggyőződéssel a százados úr.
A legfrissebb kutatások szerint a doni áttörésben negyvenkétezer katona halt hősi halált vagy tűnt el. Huszon-nyolcezer volt a magyar hadsereg hazaszállított sebesültjeinek száma, s huszonhatezer magyar hadifoglyot ejtettek a szovjet csapatok. Szakály Sándor történész kutatásai szerint a 2. magyar hadsereget az előírásoknak megfelelően min¬dennel felszerelték, „megkapott mindent, amit meg lehetett kapni”. Valamennyi tisztet kötelezték arra, hogy „takarékoskodjanak a magyar vérrel”.
Mint tudjuk, ez nem volt elég a túléléshez. Távol az otthontól, a túlerővel szemben, élelem és megfelelő felszerelés hiányában, a végkimerülésig küzdve nem sok reménye maradt a magyar katonának a hazatérésre. De az a kevés maradék sokakat hazajuttatott…
Kuzmics Benjámin alig tizenöt éves fiatalember. Az énekkar tagjaként minden évben részt vesz a háború áldozatai előtt tisztelgő darnózseli megemlékezésen. A magát – nem kis önbizalommal – költőnek és rapénekesnek tartó fiatalnak az a célja, hogy a rap műfaj hagyományos tartalmi kereteit felrúgva megénekelje a magyar történelem hősi tetteit. Elhagyja a magyar lélektől idegen „gettót és kábítószerbódulatot idéző” tartalmakat, s helyettük az erkölcsi tartást erősítő, példamutató üzenetekkel kívánja felvértezni kortársait a jóra, a szépre, a hasznosra. Úgy legyen!
Fotó: Cser István
