A vendég egyik kívánsága volt, hogy megcsodálhassa a magyar természetvédelem féltett büszkeségét, a túzokot. Az autóval meg-megállva Andris végigtávcsövezte az út jobb és bal odalát, és nemsokára sikerült is felfedeznie néhányat. Sajnos nagyon messze voltak, még a teleszkóp lencséjén keresztül is alig látszottak. Két kilométerrel odébb szerencsére egy másik csapat is távcső elé került, és ezek már jóval közelebb voltak. A huszonkét nagy madár egy repcetáblán időzött, néhányan pihentek, mások csipegettek, táplálkoztak. A túzokok télire csapatokba verődnek, és főként a repcetáblákon láthatók, ebben az időszakban annak zöldje a fő táplálékuk. Hosszasan nézegettük őket, egyet később repülni is láttunk, a vendég megcsodálhatta a nagy madarat a levegőben is. A korábbi napok esői nyomán a földutakon valóságos sártenger fogadott, de mindenütt vadvizek csillogtak a legelőkön is. Ez kedvező az északi tundrák felől érkező ludak számára, ha legelés közben megszomjaznak, mindenütt találnak vizet, nem kell messzire repülniük. Több csapatot is láttunk. Először csak a távolból lehetett hallani a nagy lilikek névadó „li-lik” kiáltásait, aztán a V betűbe rendeződött madarak előbukkantak a párás messziségből, és a legelőre ereszkedtek. Öt vörös nyakú lúd is volt velük. Ez a szép madár az utóbbi években egyre gyakoribb vendég Magyarországon, és különösen keleten, a Tiszántúlon nagy, tiszta csapatai is előfordulnak. Amerikai barátunk számára a túzokok után ezek is újat jelentettek, de megcsodálta az átrepülő kékes rétihéjákat és a legelőn szaladgáló bíbiceket is. Legalább háromszáz bóbitás madár volt együtt, a közelükben kis csapat havasi partfutó keresgélt. Az út menti villanydrótról nagy őrgébics lesett felbukkanó pocokra, ittfelejtkezett seregélyek húztak át a libák felett, a távolban két rétisas és egy parlagi sas keringett. A nap során tucatnyi vörös vércsét láttunk, egyik-másik egészen közel szitált, lebegett egy helyben a levegőben, de vendégünk másik kívánsága, hogy kerecsensólymot is szeretne látni, sajnos nem teljesült, egyet sem láttunk. Erről beszélgetve eszembe jutott egy november eleji kirándulás, amikor ugyanitt két kerecsen nagyszerű, összehangolt vadászatát csodálhattuk meg. Először csak a fent köröző egyik madarat láttuk, és azt, hogy hirtelen meglódul, lefelé suhan és üldözni kezd egy pajzsoscankót. Az szegény kétségbeesetten menekült, ide-oda cikázott, mindent megpróbált, de üldözője mindenütt a nyomában volt. Biztos volt a dolgában, és a menekülőt egyenesen egy másik kerecsen, talán a párja karmaiba kergette. Az egy pillanat alatt elkapta, leszállt vele, s már tépni kezdte, amikor először egy barna rétihéja, majd nyomban utána egy rétisas ereszkedett mellé. Valószínűleg távolabbról figyelték a vadászatot, és csak az alkalomra vártak, hogy ingyenebédhez jussanak. A rétihéja talán még nem jelentett volna veszélyt a sólyomra, de amikor a hatalmas rétisas megjelent, át kellett engednie zsákmányát az erősebbnek. Amikor ezt elmeséltük vendégünknek, sajnálkozva jegyezte meg: kár, hogy nem érkezett néhány héttel korábban, akkor talán ő is láthatta volna ezt a nagyszerű vadászatot.
Fotó: Bécsy László
