– Van az életének olyan része, amelyről azt mondhatja, hogy „jellegzetesen piarista”?
– A keresés, a határok jó értelemben vett feszegetése arra késztet, hogy folyamatosan tanuljak, s ezt piarista mivoltunk egyik legfőbb sajátosságának tartom. Tanítunk, s eközben nemcsak a szaktudást adjuk át a fiataloknak, hanem egyfajta képet is arról, hogy miként érdemes élni, jól élni. Én boldog vagyok ebben a létformában, amelyhez viszont folyamatos (ön)reflexióra és a korábbi felismerések megkérdőjelezésére van szükség, s ez kockázattal jár. Eszembe jut erről Galilei, akihez az inkvizívió idején elküldte rendtársait Calasanctius, hogy elsajátítsák a mester fizikáját. Rendünket már akkor is jellemezte az új iránti fogékonyság, s így vagyok ezzel a saját életemben is. Amikor ismeretlen területre merészkedünk, az veszéllyel járhat, viszont nagy esély van arra, hogy valami új születik. A határok keresése, a nyitottság és a folyamatos tanulás fontos meghatározói a piarista rendnek és a magam életének is. Úgy fogalmazhatnék, hogy hasonlítok arra a vadászkutyára, amely szagot fogott, és mennie kell a nyomon annak ellenére, hogy még nem tudja, mi várja az út végén.
– Konkrétan mire gondol, amikor úgy fogalmaz: „ismeretlen terület”?
– Ilyen a világi, például a gazdasági szervezetek működéséről, vezetéséről, fejlesztéséről felhalmozott tudás megismerése és beemelése az egyházi gyakorlatba. Örülök, hogy a piarista vezetés merít ezekből a forrásokból. De ilyen terület a személyes kísérés is. A lelkivezetés tekintetében a legfontosabbnak azt tartom, hogy gazdag és sokrétű legyen. A hagyományos egyházi eszköztár szinte kimeríthetetlen, de nem szabad visszariadni a rokon területek megismerésétől sem, ahol szintén felhalmozódtak bizonyos tapasztalatok és igazságok. A gyónások számának visszaesése például azt mutatja, nem biztos, hogy minden rendben van a saját házunk táján. Ám a hívek mégis keresik azt a papot, szerzetest, aki hajlandó melléjük állni és támogatni őket. Ebben a helyzetben fel kell ismernünk, hogy nem minden esetben érdemes azonnal beterelni a hozzánk fordulókat a gyónás keretei közé. Inkább abban kell segítenünk őket, hogy eligazodhassanak az életükben, a belső világukban, hogy szembe tudjanak nézni a problémáikkal, és megtanulják kezelni azokat. Ebben a folyamatban világossá válik az Isten helye is, és lehetséges, hogy megtörténik a kiengesztelődés.
A szülők, a tanárok, és mindazok, akik emberekkel foglalkoznak a mindennapjaikban, gyakran találkoznak nehéz sorsokkal, s ez lelkileg megterhelő lehet. Számukra nagy segítséget jelenthet a személyes kísérés, a mentorálás. Jómagam szupervíziót tanultam, és ezt a szemléletmódot követve igyekszem támogatni fogadalmas rendtársaimat, akiknek magisztere vagyok. Sok kérdés merül fel bennem azzal kapcsolatban, hogy miként lehet ezt jól és hitelesen végezni, hiszen egyszerre kell tiszteletben tartanom a kispapok fejlődésének folyamatát és közvetítenem a rendem által megfogalmazott ideált.
– Hogyan egyeztethető össze a divatos kifejezéssel élve „mentálhigiénés tudás” és a krisztusi közösség fegyelme?
– A krisztusi közösségben is emberek élnek, akiket ugyanolyan tulajdonságok és reakciók jellemeznek, mint mindenki mást. Náluk ugyanúgy jelen vannak a hatalomra, befolyásra törő energiák, és ezek dinamikáját sem szabad figyelmen kívül hagyni, sőt, rendezésükre alkalmat kell teremteni. Ehhez kínálnak hatékony eszközöket a korábban említett szakterületek. Tudjuk, hogy a krisztusi közösségben mindig eggyel többen vagyunk, hiszen jelen van közöttünk az is, aki összehívott minket. Neki biztos, hogy van megfelelő „mentálhigiénés tudása”, mert ismeri a lelkünk legmélyét, és képes arra is, hogy begyógyítsa sebeinket.
– Fontos, hogy férfiakkal él közösségben?
– Igen, fontos. Napjaink társadalmában elbizonytalanodott a férfi és a női identitás jelentése. Hagyatkozhatnánk csupán a biológiai adottságokra: a férfi legyen férfi, a nő pedig nő, házasodjanak, legyenek gyerekeik, és mindenki megtalálja majd a helyét. A szerzetes azonban ezt nem teheti. Nekünk sokkal tudatosabban kell foglalkoznunk ezzel a témával. A magam számára is tisztáznom kell, mit jelent számomra az, hogy férfi vagyok. Ha szerzetesként közel engedem magamhoz ezt a kérdést, akkor nem kerülök ugyan könnyű helyzetbe, de találhatok a segítségemre szolgáló választ. Fontosnak tartom ezt a témát, és örülök, hogy a magyar keresztény hagyományban találtam olyan fogódzót, amely eligazítást adhat. Középkori templomainknak azokra a freskóira gondolok, amelyeken a Szent László-legendát ábrázolták. A legenda értelmezéséről és üzenetéről Tornay Krisztina írt az Új Emberben (Szent László ma is üzen. Új Ember, 2013. június 30. – A szerk.): „Szent László férfi volta megváltott, keresztény, és ugyanakkor szervesen, természetesen, erőteljesen a magyar gyökerekhez kapcsolódik, azokból meríti erejét. László é v s z á z adokon át a magyar férfiasság keresztény mintája lett, s annál izgalmasabb, hogy – szimbolikusan tekintve a történetet – ilyen férfi mellett válik szabaddá, talál saját erejére a legendabeli nő. Az elrabolt magyar leány egyedül nem képes megszabadulni. Amikor azonban megjelenik a hős, biztató, erőt adó jelenlététől ő is megtalálja saját belső erejét. Igazából a leány választ: amikor a két férfi küzd, ő dönti el, kinek a lábába vág, vagyis kit segít győzelemhez. S a leány azt választja, aki szabaddá teszi, nem pedig azt, aki maga alá rendelve elrabolja. Olyan férfi mellett tud valóban önmaga lenni, aki együttműködik, egyenrangú, és aki számít rá.” Ahogyan a kérdésében is fogalmazott: egy férfiakból álló közösségben élek, s ez a létforma nagyon fontos meghatározója az életemnek. A társadalmunk szétzilálódott, sok helyen megszűntek a megtartó csoportok. Mi, szerzetesek közösséget alkotunk, amelynek tagjai nem rokonszenv vagy vonzalom alapján választották egymást, mint például a mai, szerelmi alapon köttetett házasságokban a fiatalok. Ha a közösségünk mindennapjait tudatosan, reflektáltan élnénk meg, akkor számos olyan tapasztalatot gyűjthetnénk, amelyek minden más közösség, társaság, család számára is irányadóak lehetnek. Krisztusi közösség akarunk lenni, amelynek tagjai meg tudják osztani egymással azt, amijük van: örömeiket, nehézségeiket, küzdelmeiket, Istennel való történetüket.
– Vallási és nemi hovatartozástól függetlenül nagyon fontos szerepe van életünkben a testünknek, ám jelzéseit nem mindig kezeljük megfelelően. Ön korábban küzdősporttal, lovaglással edzette a testét.
– Nagyon megörültem, amikor találkoztam a test teológiájával kapcsolatos gondolatokkal, melyek II. János Pál pápától erednek. Isten férfiként és nőként fogalmazta meg magát, amikor megalkotta az embert. Női és férfi mivoltunk testiségében, minden rezdülésében mond valamit Istenről, s ezt érdemes komolyan venni. Számomra vallási és nemi hovatartozásom miatt is nagyon fontos a testem. Ugyan nem verekszem már (mosolyog), de a küzdősport fontos szerepet játszott az életemben. Arra a kérdésre kerestem a választ, hogy miként vagyok férfi. Küzdöttem, a testemmel is. Annak idején a jeetmando nevű harcművészetbe kóstoltam bele, amelyben nem a stílus volt a lényeges, hanem a küzdőtársak. Sokat tanultam tőlük. A mesterem ma is tanít a gödi iskolánkban. Meghatározó élmény volt számomra a lovaglás is: beléptem az istállóba, és onnantól kezdve semmi nem volt kérdés. Ott volt az Isten töményen, a lószag töményen, és egyértelmű volt, hogy mit kell tennem. A ló hátára felülve azt éreztem, hogy a helyemen vagyok. Nem tudom, mi erre a megfelelő kifejezés, leginkább azt mondanám, hogy testileg és lelkileg is éltem, igazán és nagyon intenzíven. Aztán két és fél évvel ezelőtt egy évet egy tanyán töltöttem Nógrád megyében. Ezt Sabbath évnek hívjuk. Volt két lovam, egy vadászkutyám, időnként bementem a faluba, és ismerkedtem a föld embereivel. Otthon voltam, apám vére feléledt bennem…
– Változott valami az év elteltével?
– A szerzetesi és prófétai hagyományban nagyon erős meghívástörténetek vannak, és sokan emlékeznek arra, hogy mi volt az a „prófétai mennykű”, amelyen keresztül Isten „beléjük csapott”, és meghívta őket. Én nem éltem meg hasonlót, legalábbis a szerzetességem elején nem. Sokáig nem is hiányzott ez a tapasztalat, aztán mégis keresni kezdtem valami egyértelmű – akár testi tapasztalásból – fakadó bizonyosságot, mert a hivatástörténetemet erősen szelleminek éltem meg, és szerettem volna, ha jobban belegyökerezik a testbe, a földbe. Azért költöztem ki egy évre a tanyára, mert azt reméltem, hogy Isten majd ott tesz velem valamit. És valóban más életet éltem ott a föld közvetlen közelében. Volt egy fűtés nélküli szoba, abba bontott anyagból építtettem egy cserépkályhát. Fát vágtam az erdőn, víz nem volt a házban, csak odakint, de az sem volt iható. Magam főztem. Plébánoskodtam is, minden vasárnap reggel dézsában tisztálkodtam, tiszta ruhát vettem, és bementem a faluba misézni. Nagyon megszerettük egymást a falusiakkal. Nem volt egyszerű felvállalnom, hogy a „legyen meg a Te akaratod” helyett válaszra akarom „kényszeríteni” Istent. De vártam. A tél végén nagyon erős tüdőgyulladást kaptam, két hétig nyomtam az ágyat, egyedül. Ahogy a betegségből kezdtem kigyógyulni, egyik reggel kimentem a ház elé. A tavasz fogadott. Biztosan átélte már, milyen érzés, amikor furcsa, friss illata lesz a levegőnek, és aranyosan kezd csillogni a táj… De csak egy pillanatra. Elmosolyodtam, visszamentem aludni, és álmodtam. Azt álmodtam meg, amiért kijöttem a tanyára, és megértettem, hogy milyen küldetést szánt nekem Isten. Fiatal papként sokat emlegettem Jákobot, aki az angyallal küzdött, hogy megkapja, amit kért. Ötvenéves koromra valami hasonló történt velem is, és ezért nagyon hálás vagyok Istennek.
– Jelenleg Budapesten él, föld, ló és vadászkutya nélkül. Van-e valami, amit az Önre bízott fiatalok nevelésében különösen fontosnak tart?
– Talán két dolgot emelnék ki a többi közül. Az egyik, hogy minden embernek hivatása van. Ezt a hivatást keresni kell, és aki tud, annak segítenie kell ebben, mert ha egy ember a „helyére kerül”, akkor megtalálja a boldogsága egyik alappillérét. A másik, hogy Isten közösségi létre hív mindannyiunkat. Meg kell találnunk azt a keresztény társas formát, közösséget, amelyben számíthatunk egymásra: anyagiakban, támogatásban, elfogadásban. A hivatás és a közösség is Isten hívásáról szól. Ha ezt szem előtt tartjuk, és eszerint élünk, akkor boldog emberek lehetünk. Szikora Réka Fotó: Kissimon István
