Először az idősek alig leplezhető türelmetlenségével, értetlenkedésével válaszolgatott. Sőt, még zavarba ejtően vissza is kérdezett, mint aki nem érti (vagy nem akarja érteni), hogy pontosan mit is szeretnék tőle. Talán csak időt akart nyerni, hogy múltja regényéből kiemelgethessen egykét „biztonságos”, sokszor felidézett epizódot. Távolságtartó „ellenállása”, életrajzi közhelyeire szorítkozó félmondatai annyira elbizonytalanítottak, hogy arra gondoltam, nem tudunk zöld ágra vergődni, elbeszélünk egymás mellett, kudarcot vallok, ez most nem fog sikerülni…
Finom rezignáltságot éreztem szavaiban, mint aki már rég elkönyvelte magában, hogy túllépett rajta az idő, mondván: az idős generáció utolsó mohikánjainak egyike, a világ pedig sokat változott az ő „hőskora” óta. Szép volt, de rég volt, és véget ért. Érdekelhet ma egyáltalán valakit a személye? Az öreg színészekre a fiatalok már nem figyelnek – vagy alig. Ritkán. Ők még tisztelték az elődeiket, felnéztek rájuk, tanultak tőlük. Ma mindenki megy a saját feje után, önmegvalósít a felgyorsult valóságban.
Észrevétlenül billentünk át a holtponton… Különösen akkor oldódott fel, amikor a közelmúlt és a közeljövő eseményeire terelődött a szó. A Cseresznyéskertben elvállalta az inas karakterszerepét. Megváltozott a hangja, régi fény, őszinte lelkesedés hatotta át, amikor ezt magyarázta; és egy pillanatra még az „alakításba” is belefeledkezett: „Firsz nyolcvanhét éves a darabban. Érdekes és gyönyörű szerep. Tudja, a végén meghal. Eladják a cseresznyéskertet, őt pedig ottfelejtik a házban, rázárják a szobát. Fantasztikus jelenet. Tulajdonképpen azért is vállaltam el, hogy a meghalási jelenetet el tudjam játszani. Csodálatos, félelmetesen szép. Nem tudom, elmondjam-e. Nem akarom magának az egészet eljátszani… »Magamra hagytak. Elutaztak. Rólam megfeledkeztek. Nem számít… elüldögélek itt…« Itt némi öndicsérettel még megemlíti, hogyan támogatta a családtagokat; végül azt mondja: »Most lefekszem… Elhagyott az erőd, egy csöpp se maradt, semmi… te, te ügyefogyott!…«”
Bitskey Tibor abban a néhány másodpercben, afféle bemutató előtti főpróbaképp felidézte nekem színpadi halálát. És összegzett, vallott vele: bölcs és szelíd öniróniával.
Fotó: Sámson Réka
