Pál első korintusi levele arról tanúskodik, hogy az Eucharisztia a korai keresztények számára az egység szentsége is volt – egység Krisztussal, és Krisztus testével, az egyházzal: „Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nemde a Krisztus vérében való részesülés? S a kenyér, amelyet megtörünk, nemde a Krisztus testében való részesedés? Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérből részesülünk” (1Kor 10,16–17). Az Úr vacsorájában való részesedés nem tűri a szakadásokat.
Az úrvacsora, ahogyan az szintén Pál apostol tanúságából kiderül (1Kor 11,17kk), ekkor még elválaszthatatlan volt a keresztények szeretetlakomájától. Erről tanúskodik egy, az apostoli korból származó, de Biblián kívüli irat, a zsidó-keresztény közegben született Didakhé. Ebből a dokumentumból viszonylag pontos képet nyerhetünk arról, hogy milyen szövegeket használtak ekkoriban az eucharisztikus lakomán: először a kehely, majd a kenyér felett mondták el a hálaadó imát, majd az étkezés végén egy nagy közös hálaadó ima zárta az ünneplést. Ezekben a zsidó ünnepi asztali liturgiából származó imákban, amelyek a Krisztusban megvalósult üdvösséget ünneplik, és az Atyához szólnak, a mai eucharisztikus imánk, a kánon ősét láthatjuk.
