Katolikusok ilyenkor is nemegyszer részt vesznek olyan eucharisztikus áldozaton, amelyben külön, akár név szerint is megemlékeznek elhunyt hozzátartozóikról. De a gyászolókért vajon ki ajánl fel szentmisét? Ez a gondolat merült fel Tegzes Katalin s. a. segítő nővérben, s ennek nyomán a tavalyi budapesti városmisszió keretében a kelenföldi Szent Gellért-plébániatemplomban meg is hirdettek egy ilyen alkalmat, amelyre igen sokan elmentek. Köztük olyanok is, akik tagjai a szerzetesnő vezette csoportok egyikének, amelyekben gyászolók segítenek egymásnak a halál okozta fájdalom megélésében, feldolgozásában.
Katalin nővér kiemeli, természetesen nem az ő személyére épülnek ezek a közösségek: a résztvevők lehetnek egymás leghitelesebb társai terhük hordozásában. Ő lélektani és biblikus ismeretekkel felvértezve, akár külön, személyes beszélgetések során is kíséri a rábízottakat, erősítve őket életük megújításának útján. A tagok visszajelzéseiből kiderül, milyen sokat jelent például az újabban csatlakozók számára, hogy maguk mellett tudhatják azokat, akik már túljutottak a legnehezebb időszakon. Utóbbiak pedig például arról tanúskodnak, hogy könnyebben elviselhető szakaszok is vannak a gyászolás folyamatában. A könnyek, a megosztás ajándéka, a valahová tartozás és a szavak nélkül is nagyon mély megértés élménye mind a gyógyuláshoz viszik közelebb a gyászolókat, ami ez esetben az értékesen folytatható élet felismerését és igenlését jelenti.
A gyásznak is van élete, vannak felismerhető, jóllehet nem mindig egyértelműen elkülönülő fázisai. A közeli veszteség fojtogatásából indulva az embernek mind tágasabb lélekzésre van lehetősége, míg elvégzi gyászmunkáját, ami nélkül bezárulna, beteggé válna.
Katalin nővér egy-egy özvegycsoportjába – három esztendeje indult az első – tíz asszony jár. (Férfiak nem: ők nehezebben mutatják ki érzelmeiket, fájdalmukat, ez komolyan betegítő tehertétele a hagyományos viselkedésmódnak.) Az elmúlt évek során az enyhülő gyász, az eltávozottak fokozatos elengedése, az újra önálló élet elfogadása és megszervezése lassú, időt-türelmet igénylő és ismétlődésekkel teli folyamatként zajlott. Mára az özvegyek a mindennapi életükben is közelebb kerültek egymáshoz. A havi csoportalkalmakon túl más közös programjaik is vannak, színházba, múzeumba, kirándulásra vagy épp zarándoklatra járnak együtt, többen barátnők is lettek, akik ügyes-bajos dolgaikat, élményeiket is meg tudják beszélni egymással. A halál okozta szenvedés megosztásából új élet, új kapcsolatok fakadtak. Katalin nővér rámutat, hogy a terhek könnyítése mellett végeredményben ez a gyászolói csoportok célja. A távlatokról szólva hozzáteszi: ha valaki arról beszél, ismét nyitott egy párkapcsolatra, házasságra, bátorítja az illetőt, hogy az özvegyi lét után új fejezetet nyisson életében.
A gyász időszakának elmúltával is van lehetőség a csoportmunka folytatására: a résztvevők kezdeményezésére kezdtek foglalkozni az egyik közösségben önismeretük mélyítésével, különös tekintettel sajátos életállapotukra. Sokat merítenek a neves lelkiségi szerző, Gary Chapman Szólóban című könyvéből, amely az egyedülállók öt „szeretetnyelvéről” szólva az emberi kapcsolatok mind őszintébbé, gazdagabbá alakításához nyújt segítséget. A zárt létszámú özvegycsoportok mellett működik két nyitott kör is, amelyeket újabb érintettek is látogathatnak: az egyikbe szintén özvegyek (minden hónap első hétfőjén), a másik gyászkörbe különböző veszteségeket átélt emberek járnak (a hónap harmadik hétfőjén): olyanok, akiknek valamelyik szülőjük, a gyermekük, testvérük, barátjuk vagy épp a lelkivezetőjük halt meg. E csoportok a kelenföldi plébánián szoktak találkozni. Az ottani diakónus, Kovács Ferenc és felesége, Treer Mária kérték Katalin nővér segítségét e szolgálat elindításához, mert úgy érezték, hogy a templom urnatemetőjében gyakorta megforduló gyászolók várják az állapotukra érzékeny segítséget. (Vannak, akik irigylik azokat az embereket, akik „nagyon erősnek” mutatkoznak egy közeli hozzátartozójuk halála után – pedig a tapasztalat azt mutatja, ők inkább elfojtják fájdalmukat, ami viszont előbb-utóbb megbetegíthet. Őket sem szabad hát – a látszatra hivatkozva – magukra hagyni.)
A gyászolók segítését – mondja Katalin nővér – katolikus alapokon végzik, de ez nem jelenti azt, hogy ne volnának protestáns, sőt a vallástól eltávolodott tagjai is a csoportoknak. Fő témáik nem ismernek felekezeteket, hisz minden esetben a szív legbelső rétegeit érintik: például a halál miatt Isten iránt érzett harag és keserűség vállalásának és kimondásának szükségességét, a váratlan veszteség miatt elmaradt kiengesztelődés, megbocsátás hiányának feldolgozását, vagy éppen azt a kérdést, hogy a gyászoló embernek állapota ellenére is szabad-e, lehet-e örülnie.
A havi találkozókon kívül Katalin nővér évente lelki napokat is tart gyászban lévő emberek számára Tahiban. A következő alkalom tavasszal lesz, amikor az elmélkedés, az imádság, a csend, a megosztás vagy épp a képmeditáció és az érzéseket a test mozdulatain keresztül kifejező meditatív tánc eszközeivel igyekeznek közel kerülni a veszteség utáni újjászületéshez szükséges belső erőforrásaikhoz, melyeket Isten éltet a lelkünk mélyén.
(További tudnivalók: www.segitonoverek.info)
