Az elkövetkezendő néhány alkalommal azt próbáljuk meg áttekinteni, hogy a keresztény istendicsőítés milyen gyökerekből nőtt ki, hogy hogyan alakult ki az egyháznak az az imádsága, amelyet ma zsolozsmának nevezünk, és hogy mi mindenben segíthet a mai gyakorlatunkban ennek ismerete.
Tudományos szempontból anakronizmus lenne a mai imaórákat közvetlenül visszavezetni valamely bibliai mintára. Azt mégis bátran állíthatjuk, hogy a zsolozsma az imádkozó Jézus követése.
A zsolozsma legbensőbb és legősibb magját a zsoltárok jelentik. Ezek a szövegek egyrészt az Ószövetség imádkozó emberét állítják elénk: itt imádságban kap szót mindaz, ami egy hívő ember és nép életét végigkíséri: a könyörgés, a panasz, a hála, a dicsőítés, a szemlélődés.
Vannak zsoltárok, amelyek közvetlen formája nem imádság, nem Isten a címzettjük. Ilyenek például a nép történetét taglalók, amelyek a történelemben keresik Isten jelenlétét, és azt a hozzá való közelség vagy éppen a tőle való eltávolodás szempontjából értelmezik (Zsolt 105–107). De ezek a szövegek is Isten jelenlétére, törvényére, szövetségére irányítják az őket olvasó, recitáló ember figyelmét.
A zsoltárok közül néhányat egyértelműen istentiszteleti-liturgikus célból írtak (a templomi vagy zsinagógai istentisztelethez), mások viszont az Írásokat olvasó hívő zsidó magánimádságai voltak, akár úton járt, például Jeruzsálembe zarándokolt (Zsolt 120–134), akár otthon volt.
Jézus beleszületik és belenő e zsoltáros hagyományba, egy olyan nép hagyományába, amely nem használhat faragott képeket Istene ábrázolására, amelynek „csak” a szavai maradnak, hogy vele való kapcsolatát kifejezzék. A zsoltároskönyv szavai így Jézus szavai is lesznek, amelyekkel Atyját megszólítja, törvényeiről elmélkedik, őt dicsőíti, csodatetteit felidézi, és messiási küldetéséről is ezeken a szövegeken keresztül beszél (különösen a Máté-passióban).
János Jézus haldoklását a 68. zsoltár beteljesülésének látja: Jézus agóniájában testté válik a zsoltár. A szinoptikus evangélisták beszámolói szerint Jézus kereszten elhangzó utolsó szavai zsoltárimádságok: ezekkel leheli ki lelkét, és egyháza ezt a Lelket kapja meg. Amikor a zsolozsmában imádkozunk, a mi hangunkon keresztül Jézus szól az Atyához, mi pedig az ő Lelkében imádkozzuk ezeket a szövegeket. Péter (ApCsel 2,14–36) pünkösdi beszédében a zsoltárok szavait hívja segítségül, hogy a tömegnek a feltámadt Jézusról mint Messiásról beszéljen.
Így válnak az ősi zsoltárszövegek a keresztény imádság központi részévé: hangot kap bennük a hívő embernek a panasztól a dicsőítésig ívelő tapasztalata, de ebben a hangban Jézus hangját is meghalljuk, aki együtt imádkozza velünk, egyházával, testvéreivel a zsoltárokat, és tapasztalatunkat a megváltás útjává teszi.
