„A brit blokádnak úgy kell kezelnie Németországot, mint egy ostromlott várat. A teljes népességet – férfit, nőt, gyermeket, időst és fiatalt, egészségeset és sebesültet – a megadásig ki kell éheztetni” – mondta Winston Leonard Spencer Churchill 1914. november 11-én, három hónappal az I. világháború kitörése után. Kíméletlen szavak ezek, jól jellemzik a politikus gondolkodását. Churchill mindig keménynek és határozottnak látszott, többek között e tulajdonságának is köszönhette, hogy szinte egész életében fontos posztokat töltött be. Pályafutása nem volt töretlen, csúcsa azonban jól kijelölhető. Ő volt a miniszterelnök akkor, amikor az Egyesült Királyság történelmének legnagyobb kihívásával nézett szembe: a náci Németország fenyegetésével. Joe Wright filmje, A legsötétebb óra azt a néhány napot dolgozza fel, amikor Churchillben megszilárdult az elhatározás: „Harcolni fogunk a tengereken és az óceánokon, harcolni fogunk egyre növekvő bizalommal és erővel a levegőben, megvédjük szigetünket, bármibe kerüljön… sohasem adjuk meg magunkat.”
Ahhoz, hogy Churchill a háborús kabinet élére kerüljön, először távoznia kellett a hatalomból annak a Neville Chamberlainnek (Ronald Pickup), aki 1938-ban még azt hitte, hogy ha Hitler követeléseit teljesítik, akkor „jóllakott diktátorként elégedetten visszavonul majd a barlangjába”. Bár Chamberlain tévedett, mégsem ez okozta a vesztét. A britek 1940 tavaszán Norvégiában – annak ellenére, hogy Narviknál két csatában is legyőzték az ellenséges flottát – nem tudták megakadályozni a németek térnyerését, s e kudarc végül kormányválsághoz vezetett. Érdekes, hogy az akció egyik irányítója Churchill (Gary Oldman) volt, mégsem őt tették felelőssé érte. Sőt, a nemzeti egységkormány élére annak ellenére ő került, hogy nem ez volt az első ballépése. A legismertebb ezek közül az 1915-ben megindított, visszavonulással végződött hadművelet – ekkor Churchill volt az Admiralitás Első Lordja –, amelynek során a Gallipoli-félszigeten próbáltak előrenyomulni a brit–ausztrál–új-zélandi csapatok. De ő volt a felelős az 1924-es évet követő gazdasági válságért is, mert pénzügyminiszterként előre át nem gondolt döntésekhez adta a nevét. Ugyanakkor mellette szólt a már említett határozottsága. 1911-ben orosz anarchista bűnözők szorultak egy épületbe, ahol tűz ütött ki, ám Churchill nem engedte behatolni a tűzoltókat. 1920-ban pedig, had- és légügyi miniszterként ő verte le Irakban a kurdok és az arabok lázadását.
A legsötétebb óra három nagy hatású beszéd története. Ezeket a megszólalásokat a politikatudomány a történelem legnagyobb teljesítményei között tartja nyilván. Churchill sokat tanulmányozta a retorika mestereit, ő maga is jól bánt a szavakkal, fiatalkorában írt is egy esszét a szónoklás fortélyairól. Mind a három beszéd jellemzője, hogy szilárdan és eltökélten áll ki a németekkel szembeni ellenállás mellett. De ha Churchill ennyire határozott volt, akkor hol van itt a drámai fordulat? – kérdezhetnénk. A németek május elején olyan gyorsan nyomultak előre, hogy a brit háborús kabinetnek naponta többször is össze kellett ülnie azért, hogy az aktuális helyzetet elemezze. Hollandia és Belgium összeomlása után már látszott, hogy Franciaország sem tart ki sokáig, az Egyesült Királyság pedig nem készült fel a háborúra. Ezért javasolta Lord Halifax külügyminiszter (Stephen Dillane), hogy Mussolini közvetítésével próbálják kipuhatolni, hajlandó volna-e Hitler valamiféle megegyezésre. A probléma azért volt összetett, mert előtte az olasz diktátort kellett volna lekenyerezni – a Földközi-tengeri brit területeket felajánlva –, ez pedig nem minden politikusnak volt ínyére.
Gary Oldman, követve a nagy átváltozóművészeket – mint amilyen Robert De Niro, Christian Bale vagy éppen Matthew McConaughey – szinte eltűnik a megformált alak mögött. A teljes átalakulást csak erősíti az, ahogyan beszél, hiszen Churchill a valóságban is rosszul artikulált, egyenesen motyogott. Ám ez a film nem csak ezért figyelemre méltó. Wright Churchill, a nagy államférfi mellett Churchill, az ember, a kételyekkel teli ember alakját állítja elénk. Tanúi lehetünk extravagáns viselkedésének és fura modorának, azt is láthatjuk, hogy éjt nappallá téve dolgozott, hatvanöt évesen is, fáradhatatlanul. Ugyanakkor megszállottsága mellett megfigyelhetjük tépelődéseit, vívódásait is. A történelem jellemzője, hogy a jelenből tekint vissza a múltra – mást nem is tehet –, ám éppen ebből adódik rettenetes egyoldalúsága is. Ma már világos, hogy Churchill és Halifax vitájában ki látta jól a helyzetet. Mind a két politikus hazája érdekeit nézte, mind a kettő morális elvek mentén érvelt, de akkor, amikor Európa rendje összeomlott, amikor egy addig soha nem látott hatékonysággal fellépő hadsereg olyan gyorsasággal gázolt át ellenfelein, hogy a harctéri információ beérkezésének percében már nem tükrözte a valóságot – nos, abban a pillanatban még ki tudhatta, mi lesz a vége.
Chamberlainnek távoznia kellett a hatalomból, Halifax nem vállalta a miniszterelnökséget, így került a felelősség súlya Churchill vállára. Már régóta várta ezt. Kudarcai miatt sokan megkérdőjelezték rátermettségét, mi azonban tudjuk, milyen jelentősége volt annak, hogy egy olyan ember szállt szembe a náci Németországgal, aki legalább annyira fanatikus volt, mint Hitler. Churchill, amikor eljött a legsötétebb óra, – egy rövid megingást leszámítva – biztos volt abban, hogy mit kell tennie, eltökéltségét pedig képes volt továbbadni az általa vezetett népnek is. Végre megtalálta a neki való kihívást, s ma már az is jól látszik, hogy erre a feladatra egyedül ő volt alkalmas.
Mélységes megrendeléssel
A Népszava az 1953. március 5-i számában megjelent, Féltő szeretettel fordul hazánk népe Sztálin elvtárs felé című cikkében ezt olvashatjuk: „Mélységes megrendeléssel értesült az egész magyar nép Sztálin elvtárs súlyos megbetegedéséről.” (Az olvasószerkesztőt a tördelővel együtt azonnal elvitte az Államvédelem.) Még aznap este elhunyt Joszif Visszarionovics Dzsugasvili, azaz Sztálin, a történelem egyik legvéresebb diktátora. A halál soha nem vicces. Még akkor sem, ha egy zsarnok életének a végéről van szó. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem lehet szatirikus. Így gondolta ezt Armando Iannucci is, akinek Sztálin halála című filmjét már a magyar nézők is láthatták.
Nincs könnyű dolga annak, aki Sztálin utolsó napjairól objektív képet szeretne alkotni. Jelenleg az látszik valószínűnek, hogy a diktátor 1953. február 28-án egy szűk kör társaságában vacsorázott, megnézett velük egyet kedvenc cowboyfilmjei közül, majd aludni tért. Reggel azonban nem jött ki kuncevói dácsájának hálószobájából. Mivel sokáig senki nem merte zavarni, csak késő délután találták meg a földön fekve, eszméletlenül. Azonnal hívták – nos, nem az orvost, hanem a legfelsőbb körhöz tartozó vezetőket: Hruscsovot (Steve Buscemi), Malenkovot (Jeffrey Tambor), de legfőképp Lavrentyij Beriját (Simon Russell Beale), az NKVD vezetőjét. Később megjött Mikojan (Paul Whitehouse), Bulganyin (Paul Chahidi), Kaganovics (Dermot Crowley) és Molotov (Michael Palin) is. A film tulajdonképpen e hét apparatcsik hatalmi játszmáját mutatja be, igen sajátos módon.
Amíg Sztálin életben van, mindenki azt próbálja kitalálni, mit várna tőle a Gazda egy ilyen helyzetben. De a zűrzavar azután uralkodik el igazán, hogy a generalisszimusz kileheli a lelkét. Mi lesz most, ki követi őt a „trónon”? Három esélyes befutó küzd a hatalomért: a tutyimutyi Malenkov, a ravasz Berija és az ambiciózus Hruscsov. Mindegyik a maga módján igyekszik érvényesíteni az érdekeit, mindeközben kacagtató jelenetek sora pereg a szemünk előtt. Az olasz származású skót rendező mesterien mozgatja színészeit, akik remekül formázzák meg a szovjet diktatúra kis-nagyembereit. Mindannyiukon látszik, hogy vérükké vált a sztálinizmus – éppen ezért nehezen tudják elképzelni, milyen lehet az élet a Gazda nélkül –, ugyanakkor azt is érzik, hogy eljött végre az ő idejük. Sejtik, hogy egyetlen pillanatra sem lankadhat a figyelmük, mert elég egy rossz mozdulat, és a rendszer fogaskerekei lendületből összezúzzák őket, mégis folyamatosan helyezkednek, konspirálnak – ebben Hruscsov jár az élen –, hiszen az, aki végül nyer, óriási hatalom birtokába juthat.
A Szovjetunió utolsó nagy koncepciós eljárássorozata, az úgynevezett moszkvai orvosper 1952. január 13-én vette kezdetét. Sztálin utasítására tucatszámra kerültek börtönbe a „fehér köpenyes gyilkosok”. Többek között ennek a számlájára is írható, hogy amikor a Gazda agyvérzést kapott, nem tudtak kihez fordulni. Azok az orvosok pedig, akik odakerültek Sztálin betegágyához, remegtek a félelemtől, és még a legalapvetőbb vizsgálatokat sem merték elvégezni. Ez a filmben is feltűnő epizód is jelzi, hogy a kommunizmus minden autokratikus rendszernél képtelenebb, a nevetségességig abszurd volt. Iannucci filmjét nézve egy darabig úgy érezzük, hogy minden a helyén van, hiszen másként ezt a tébolyt nem is lehet ábrázolni. Jönnek a poénok, mi fel-felnevetünk, ám egy idő után mindennek ellenére arcunkra fagy a mosoly. Lehet-e humoros a félelem, a terror? A filmben a komikum két, egymástól jól elkülöníthető oldala jelenik meg. A vezetők úgy próbálnak felülkerekedni társaikon, hogy közben folyamatosan figyelniük kell, mi az éppen aktuális többségi vélemény. De miközben ők szerencsétlenkedve egymás lábát tapossák, alárendeltjeik rémületükben ide-oda kapkodnak, vagy menekülőre fogják a dolgot, legtöbbször már későn.
Azok számára, akik elszenvedik, egy diktatúra a legkevésbé sem szórakoztató. Működése azonban lehet nevetséges, hiszen a hatalom könnyen veszti el a józan eszét. Sajnos még napjainkban is.
