Marx bíboros érdeklődése a gyakorlatból fakad: még trieri segédpüspökként bízták meg a szegénység és a kirekesztettség kérdéseivel a gyakorlatban foglalkozó központ és kutatóhely megszervezésével. A munkáscsaládból származó megbízott gyakorlatiasan és emberközeli módon látott feladatához, kijárt a terepre, és részt vett egyes családok gondjainak áthidalásában. És épp ez látszik meg írásán: miközben a közgazdaságtan, a globalizáció és a szociális állam bonyolult és élesen vitatott elméleti kérdéseit taglalja, sosem téveszti szem elől az élő embert, a mindennapok kérdéseit, úgy, ahogy azt magunk is érzékelhetjük.
És pont ez a lényege annak a keresztény gazdaság- és társadalomfölfogásnak, amit Reinhard Marx a tisztán üzleti szellem, a tisztán a technokratikus ésszerűség szempontját fetisizáló mai közgazdaság–elméleti fősodor és persze a különféle naiv, utópisztikus elképzelések, mint a környezeti fenntarthatóság szempontjának félreértelmezéséből adódó zéró növekedés hívei ellenében kifejt.
Az alig kétszázhatvan oldalnyi könyv mindjárt az elején – Marx levele Marxhoz – választ ad arra, hogy miért erősödött fel a piacellenesség a nyugati társadalmakban is, de a szegény országok jó részében is. Azért, mert a tőke – különösen az elmúlt két évtizedben, a szovjet versenytárs kidőltével – egyre inkább hajlamos volt levetkőzni ama társadalmi felelősségét, ami a piac működését civilizálttá, a verseny kimenetelét pedig a vesztesek számára is elfogadhatóvá teszi. Közismert például, hogy az Egyesült Államokban az elmúlt két évtizedben – növekvő termelékenység mellett – – az órabérek stagnáltak, míg a felső egy-két százalék vagyona megtöbbszöröződött.
E kötet különös vonzereje az, hogy a szegénység és kirekesztettség kérdéséről egyszerre szól az európaiak és a szegény világ szemszögéből. Emlékeztet arra, hogy bizony a legfejlettebb országokban is vannak kirekesztettek, nem is kevesen. A nemzedékek óta segélyből élő bevándorlók – Franciaországtól Hollandiáig – nem éheznek ugyan, de teljesen a társadalmon kívülre szorultak. Semmi közük a többséghez. Ezért nem meglepő, ha némelykor erőszakos, romboló mozgalmakban, gyújtogatásban vezetik le dühüket. Ismert ez a hazai társadalom peremén tengődőknél, különösen a mélyszegénységben élőknél is. És másfelől: nem tehetünk úgy, mint ha a pénzügyi világválság nem tette volna ismét akut kérdéssé a szegénységet. Növekedni tehát szükséges, de talán még inkább szükséges a lemaradók bevonása a társadalomba és főleg a gazdaság vérkeringésébe.
És itt jutunk el ahhoz a ponthoz, ami a kötetet oly üdítően megkülönbözteti a bajok felsorolásánál és az efölötti sopánkodásnál megálló számos más műtől. Marx bíboros – a keresztény szociális tanítás hagyományait fölélesztve – a személyiség, az egyes ember felelősségét és szabadságát helyezi középpontba. Az egyház nem lehet a szabadság ellenfele, a szegényeket az állami osztogatás tárgyainak tekintő, függőségüket fölerősítő törekvések támogatója. E veszély – amit egyébként több magyar szegénységkutató, egykor Kemény István, újabban Szalai Júlia is kiemelt – elhárítható. Az állami osztogatás helyén az öntevékenységre építő, a helyi adottságokhoz, mi több, az egyes családok, személyek, diákok sajátosságaihoz illeszkedő, vagyis az alulról jövő kezdeményezések jelentik a megoldást.
A szerző kiemeli a célirányos képzés, a folyamatos tanulás és az értékteremtő munka központi szerepét. Emellett azonban óv a közügyektől való elfordulástól. Ellenkezőleg: a szociális piacgazdaság ideájának globális kiterjesztése lehet a megoldás azokra a gondokra, amikkel a világ vezetői a G20 keretében és más fórumokon hiába küzdenek. Ez – a Caritas in veritate pápai buzdításban is megjelenő – gondolat egyszerre felemelő, és érzékelteti azt a távolságot, ami a tisztán világi gondolkodást e szép normatívától elválasztja. Marx bíboros könyve lehet a keskeny palló, ami a két világot összeköti.
A szerző a Közép-európai Egyetem [CEU] professzora.
