1967 tavaszán kerestem föl rádióriporterként az akkor már nyolcvanadik életévéhez közeledő énekes-szinésznőt, akinek Benczur utcai lakásában – váratlan öröm – alkalmi zongorakisérője is lehettem. Egy régi sanzont keresett elő kottái közül, a szoba közepére állt a láthatatlan közönséghez fordulva, de azért úgy, hogy a zongorakisérő felé is vethessen néhány bíztató pillantást: énekelni kezdett, kezével határozottan, fiatalosan intette a darab ritmusát s közben finoman, parányi mozdulattal (s a legjobb karmesterek szuggesztivitásával) figyelmeztetett a hirtelen lassításokra, tempóváltozásra… A felvétel után a művésznő kipirultan, nagyokat lélegzett: „az a baj, hogy az énekből nemigen spórolhatjuk el az energiát…. – (s egy gyerek csibész mosolyával tette még hozzá ) – fontosabb, hogy ezt a fellépést az orvosom meg ne tudja… ”
Mi azt tudtuk, hogy ő volt 1904-ben a János vitéz első Iluskája, (akkortájt, amikor Kacsóh Pongrác az első üdvözlő kritikát írta az ifjú Bartókról) s azt, hogy később egy egész esztendőt szánt tanulásra, mert el akarta énekelni Bartók és Kodály dalait is. Egyike a legnehezebb dolgoknak, pláne nekem, aki egy életen át énekeltem Reinitz Béla zenéjével Ady Egyedül a tengerrel versét, – mondta – most képzeljék el ugyanezt énekelni Bartók zenéjével: végül elmentem hozzá, hogy mielőtt nyilvánosság elé lépek neki elénekeljem a dalokat. A zongorához ült, hát kérem, azt az angyali embert, azt a kedveset! – az Egyedül a tengerrel közepén van egy nagyon nehéz hely, egy fisz, énnekem kellemetlenül hangzott, s bár nehéz volt, nagy keservesen kinyögtem és mondom: Tanár úr kérem, ugye, rossz volt az a fisz?! Dehogy volt rossz az édes fiam, felelte Bartók, bárcsak mindenki így énekelné, mint maga, mert sajnos az énekesek legtöbbször csak kottafejeket énekelnek, de kifejezni nem tudnak – ezt mondta nekem Bartók s én olyan boldog voltam, nagyon boldog!
„Illik néki a minét” – azaz a Menüett, – a biedermeier úri dáma táncát, vagy talán inkább egy bábfigura forgásait idézi meg Babits Mihály a Galáns ünnepség című, Medgyaszay Vilmának ajánlott, sanzonná vált versével, mely persze nyiltan utal Verlaine költeményére is, míg a német-francia divatszavak halmozásával kelt virtuózan játékos, irónikus hatást. Monoton, bájos, frivol ritmusokkal muzsikál abban a régi irodalmi kabaréban együtt Babits Mihály és Medgyaszay Vilma.
