A librettó nagy része Vörösmarty Mihály, Tóth Sándor és Wass Albert költeményeinek felhasználásával készült, amelyeket Szentmihályi Szabó Péter versbe szedett összekötő szövegei fűznek egybe. Koloss oratóriuma alapvetően illusztratív jellegű: hangulatokat közvetít, miközben magyaráz, „lábjegyzetekkel” látja el az adott történelmi időszakot. Az előjátékban keleties és magyaros motívumok fonadékával „rekonstruálja” a szerző az óhaza hangulatát, majd nagyzenekari effektusok vezetnek át a népvándorlás, a honfoglalás korára. Szent István koronafelajánlásakor a feldúsított gregorián dallamvilág mintha csak Respighi hagyatékából került volna elő. Hősies, „fényes” hangvétel kíséri Szent Lászlót; izgalmas, borús színekkel érzékelteti Koloss a tatárjárás rettenetét; majd virágoskerttel, madárdallal és a Duna víztükrének csillogásával köríti Szent Margit alakját. A Zrínyi fohásza tételben menetelő törökök sajátos indulóritmusa keveredik magyar népzenei elemekkel; világok és hitek harca zajlik, hogy aztán a súlyos zenekari szövet fölött megszólaló orgona a keresztény reménységet zengje. A közjátékban felvillanó „kuruc virtus” Rákóczi szellemét citálja, amelyet szabadságharcos dal követ, Vörösmarty buzdító soraival, visszatérő refrénnel, „ágyúdörgéses” ütközettel. A XX. század eseményeinek abszurditását, az idegen hatalmak masírozásait Koloss István ahhoz hasonló iróniával, karikírozó készséggel dolgozta fel, ahogy Kodály tette ezt a Háryban, és olyan önreflektáló módon, fájdalommal és szánalommal, ahogyan Sosztakovics „háborús” szimfóniáiban. Az Apor Vilmos püspököt meggyilkoló részeg orosz katonákra a lövések eldördülése előtt megszólaló dal, a Poljuska eltorzított dallamtöredéke utal, Mindszenty körleveléből az önfeláldozásról szóló sorok pedig zenével alátámasztva, prózában hatnak megrendítő erővel. A Boldogasszony anyánk népének megtörik; a kommunista diktatúra kiteljesedik. Zaklatott zenekari intermezzo vall 1956-ról: tankok dübörögnek, fegyverek ropognak, pattognak a golyók; haláltánc és Dies irae… – benne ismét csak csipetnyi a kodályos abszurdból, némi stravinskys karakterrel és respighis súlyossággal keverve. Szól a harang, orgona kíséri a zárójelenet mesterien felépített Te Deum-parafrázisát, amelybe a kóruson kívül a négy szólista is bekapcsolódik. Az alt a Napba öltözött Asszonyt hívja; az oratórium emelkedett Ámennel zárul.
Koloss István Bartók és különösen Kodály útjának követésén túl Európa zenetörténetének teljes örökségét vállalja. Olyan „templomi művész”, aki nem hiszi azt, hogy a Musica Sacra Mozarttal és Haydnnal véget ért; aki számára az oratórium műfaj nem azonos valamiféle kellemes és tét nélküli neobarokk szépelgéssel. Legfőbb erénye pedig talán az, hogy kitágítva a „tradíció” kereteit, egyéni invencióval mer és tud élni egy nagy szimfonikus zenekar adta lehetőségekkel. Összegző műve arról szól, hogy minden emberi sors és az egyház története alapvetően dráma, miközben azt is igazolja, hogy „profán komolyzene” valójában nem létezik.
