De vajon meghallják-e ezeket a szavakat a hatalmasságok, és egyáltalán leszünk-e elegen ahhoz, hogy eljusson ez az üzenet a döntéshozókhoz? Mert, ahogyan az enciklika bevezetőjében olvashatjuk: „Sajnos a környezeti válság konkrét megoldásainak keresésére irányuló sok törekvés nemcsak a hatalmasok elutasítása miatt szokott kudarcot vallani, hanem a többiek érdektelensége miatt is.” Az elmúlt évtizedek történelmében rendkívülien felgyorsultak azok a véletlenszerű és/vagy részben megtervezett folyamatok, amelyek a társadalmi hagyományok, az etikai normák határainak lebontásával jártak, s amelyek a növekedés határtalanságának vélelmét is elültették mára már az egész Föld lakosságának lelkében. Jócskán rásegített erre a fogyasztás mindenhatóságának hirdetése, és a „használd és dobd el” gondolkodású nemzedékek kinevelése. A határtalanság virtuális élménye a reklámokban és egyes sikerfilmekben is átvette az uralmat. A határtalanság fontos az iparnak és a kereskedelemnek (legyen az áru gépkocsi, olaj vagy akár fegyver), és fontos sok-sok politikusnak, aki a végtelen fejlődést hirdeti, bár legfeljebb csak négy évre hajlandó előrelátni.
1972-ben, amikor a Római Klub kiadta A növekedés határai című munkáját, a döntéshozók komolyan bólogattak, de gondolatban – képletesen szólva – a hasukat fogták a nevetéstől, és néhányan talán még most is így tesznek: hiszen azóta eltelt negyven év, és nem történt semmiféle katasztrófa, ráadásul sokkal több embert sokkal nagyobb jólétben tart el a Föld.
Mégis mi történt azóta? Négy évtized alatt megduplázódott a Föld lakossága, többszörösére nőtt a vízfogyasztás, vészesen csökkent a megművelhető földterületek mennyisége, és csökkent a fajok sokszínűsége, ami a legfontosabb eleme az ökológiai egyensúly fennmaradásának. Egyre gyorsabban fogynak az egy főre eső vízkészletek, Afrikában olyannyira, hogy ez a jelenség igazi népvándorlást fog okozni a következő tíz-tizenöt évben. Egymást követik az időjárási elemi csapások és a szélsőséges éghajlati rekordok. Az elmúlt napokban járta be a világsajtót egy díjnyertes kisfilm, amely bemutatja, hogy hetvenöt perc leforgása alatt hogyan tűnik el egy Manhattan nagyságú jégtábla az olvadó grönlandi jégmezőben. Ha továbbra is úgy gondoljuk, hogy nincsenek határok, akkor majd a természet fog figyelmeztetni bennünket arra, hogy hol a határ.
Most kell megállni, és elgondolkozni a jövőn. Olvassuk és értsük meg az enciklika intelmeit és üzeneteit: a határtalanságot nem a külvilágban találjuk, hanem végtelen erős hitünkben, amely reményt és jövőt ígér nekünk.
De vajon mégis mi a megoldás? Az enciklika arra tanít bennünket, hogy az is ott van a hitünkben: „A hívő ember nem kívülről, hanem belülről nézi a világot, és felismeri azokat a kötelékeket, amelyekkel az Atya egybekapcsolt minket valamennyi élőlénnyel. Az ökológiai megtérés amellett, hogy növeli a hívő sajátos képességeit, melyeket Isten adott neki, segíti őt abban, hogy kibontakoztassa kreativitását és lelkesedését a világ drámáinak megoldására, és hogy felajánlja önmagát Istennek.”
Arra kérek mindenkit, hogy olvassa és adja tovább a tanítást, megéri.
Az enciklika szövege már magyar nyelven is elérhető.
Egy magas szintű konferencia keretében szeptember 29-én mutatták be a dokumentumot a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia és az Országgyűlés Nemzeti Fenntartható Tanácsának szervezésében. Áder János köztársasági elnök, Kövér László, az Országgyűlés elnöke, Erdő Péter bíboros, Székely János püspök, a Caritas in Veritate Bizottság elnöke, más egyházi és világi nobilitások, valamint a témához értő szakértők beszéltek gondolataikról az enciklika kapcsán.
