Naponta látjuk, sokszor egészen közelről érzékeljük, amit II. János Pál pápa így fejezett ki az 1990-es béke világnapi üzenetében: „A probléma gyökeréig kell jutnunk, és szembenézni a mélységes morális válság egészével, melynek a természet pusztítása csak az egyik súlyos jelensége.” Globális morális és környezeti válság: sokat írunk és beszélünk róla, de – talán a szembenézés terhe miatt – a hárítás össznépi taktikáját követve kevesek kivételével nem törődünk azzal a fenyegetettséggel, ami nemcsak jelenünket, hanem még unokánk unokáinak a jövőjét is veszélyezteti. Sokan kérdezhetik: „Hiszen én hívő, jó keresztény vagyok, mi szükségem van ökológiai megtérésre?” Akik így vélekednek, azok még nem jutottak el „a probléma gyökeréig”, valójában még nem néztek szembe azzal, amiről a II. János Pál pápától vett idézet is szól. És így miről is tudnának tanúságot tenni? Nézzünk szembe a morális válsággal, még ha ez küzdelmet, akár gyötrődést is jelent!
Szembenézni azzal, amit inkább elfelejtenénk. Szembenézni, megérteni azt, amitől a többségünk menekül. Szembenézni, megérteni, átformálni azt, amiről még tudni sem akarunk. És szembenézni embertársainkkal, akik nem akarnak, nem tudnak látni, érteni, eszmélni. Szembenézni azokkal, akik csak a vállukat vonogatják azt hallván, hogy megint eltűnt egy faj a föld színéről, vagy hogy veszélyben vannak a tengeri algafajok. Ők nem vetnek számot azzal, hogy az algafajok jelentik a bioszféra tüdejét, hiszen minden három oxigénmolekulából kettőt az algák állítanak elő. Szembenézni azokkal, akiknek mindegy, hogy a biológiai sokféleség nemcsak szépség, hanem a föld immunrendszere, és ezért veszélyeztetése az emberiség létfeltételeinek kockáztatását jelenti.
Igen, ez az első lépés: szembenézni! Tele hittel és reménnyel. Csak vigyázva, alázatosan, irgalommal: „Igaz, hogy a világgal való kapcsolatunkban felszólítást kapunk arra, hogy adjunk számot a reményünkről, ám ezt nem ellenségként kell tennünk, ujjal mutogatva és elítélve” – figyelmeztetett Ferenc pápa. (Evangelii gaudium, 217.)
Mindenki fontos, mindenki tehet valamit. Végigtekintve az úgynevezett isteni és sarkalatos erényeken, olyanok azok, mint a sarokkövek. Az isteni erények: a hit, a remény és a szeretet, valamint a sarkalatos erények: az okosság, az igazságosság, a mértékletesség és a lelki erősség (bátorság).
Ha már fel vagyunk vértezve ismeretekkel, ha úgy érezzük, hogy a bizonyosság bennünk van, akkor álljunk meg, és csendesedjünk el, hiszen szükségünk van még a legfontosabbra: arra, hogy ügyünket letegyük az Úr elé. „Bármit tesztek, tegyétek szívből, mintha az Úrnak és nem embereknek tennétek”(Kol 3,23). Kérjünk megerősítést a Lélektől, hogy általa lássuk a teremtett világ ajándékait és azt, hogy jó úton járunk. Ha ezt megkaptuk, akkor a bennünket átjáró öröm már nem engedi, hogy magunkban tartsuk a felismerést, s akkor az isteni szeretettel megerősítve megosztjuk majd másokkal azt, amit tudunk. Nyíltan beszélhetünk a veszélyekről is, hiszen a Lélektől megerősített kiút bizonyossága is egyenesen megosztható embertársainkkal.
Tanúságtétel az ökológiai megtérésről: van, aki egy nagy fordulatot tesz, van, aki egy félfordulatot, és sokan leszünk, akik csak egyetlen lépést, aztán egyiket a másik után. Bátran használjuk az erények eszköztárát. Hittel és reménységgel valljuk meg, hogy van megoldás, létezik kiút. De szeretettel forduljunk azok felé is, akik a jövőről már lemondtak, s csak a katasztrófát látják, és azok felé is, akik úgy gondolják, nem olyan súlyosak a problémák, hogy bármit is tenni kellene ellenük. Legyünk bátrak, tudván, hogy ma még nem a többséget képviseljük. Legyünk okosak az érveinkkel, példamutatóak a mértékletesség tetteiben, és ne szorongjunk attól, hogy nem megy minden azonnal. Elég lehet egyszerre csak egyetlen lépés is. És legyünk igazságosak a szegényekkel és a gazdagokkal egyaránt: mindenkinek lehet más útja, gondja, célja.
Tanúságtétel az ökológiai megtérésről: tettel és szóval. Az egyik a másik nélkül nem lehet egész, e kettő kéz a kézben jár.
