Nem csoda, hogy se szeri, se száma a szebbnél szebb képes albumoknak, melyek – hogy az építészet-, illetve a művészettörténeti kiadványokat ezúttal ne említsük – a táj és az emberkéz alkotta szakrális építmények közötti harmonikus kapcsolatra mutatnak szebbnél szebb példákat. Ugyanakkor mintha kevés figyelmet szentelnénk a templom közvetlen környezetére, a templomkertekre, pedig azok kettős funkciójukban (egyrészt mint az Isten házához méltó, transzcendenciára hangoló környezet, másrészt – ahogy a szaknyelv megfogalmazza – mint biológiai, esztétikai jelentőséggel is bíró közhasználatú- közhasznú zöldfelületek) évszázadokon keresztül meghatározták egy-egy település életét. Hiszen a templomokat övező kertek legtöbbje olyan kulturális alkotás, melyek révén – ahogy Ormos Imre Kossuth-díjas kertépítész írta – „az ember átlelkesíti a természetet”. S itt még csak nem is kell a püspöki-érseki székhelyek arborétumaira vagy a monumentális jáki vagy az ócsai műemlék templom kertjére, vagy mondjuk a szentendrei szerb ortodox püspökség gondozott parkjára gondolni, vagy az olyan helyi jelentőségű természetvédelmi területekre sem, mint a gyomaendrődi református templom értékes piramistölgyfákkal és bukszusbokrokkal díszített kertje. Nem, egyszerűen arra a több ezer templomkertre kell gondolnunk, melyek egy-egy közösség életének máig fontos színterei, azaz vallási funkciójuk mellett (illetve annak részeként) közterek is. Ráadásul – ahogy Reményik Sándor megénekelte – a magyar településszerkezet egyik jellemzője a templom és az iskola közvetlen szomszédsága, olyannyira, hogy az iskolaudvart annak idején a templomkertből választották le, s a köztük lévő kerítés szinte csak jelképes. Egyébként magában a templomkertben álló szakrális tárgyak – a kőkereszt, egy-egy régi sírkő, a Mária-szobor vagy mondjuk a lourdes-i barlang s hasonlók – mellett ott található a település több jelentős – főként világháborús, illetve millenniumi – emlékműve is. De ott díszlik néhány, már csak a kora miatt is tiszteletet követelő hárs- vagy vadgesztenyefa is. Tipikusnak mondható az is, hogy sokukat mohával benőtt, néhol talán omladozó, magas terméskő támfal veszi körül, lépcsővel s rozsdásodó, de még mindig szép kovácsoltvas kapuval, illetve kerítéssel. S ilyenkor, április-május táján virágzik az orgona is, feledtetve, hogy valahol a hátulsó részen, a bozótos környékén azért lenne még mit szépíteni. Mindent összevetve, valóban pihentető e környezet: hétköznapokon – mivel az ismert okok miatt sajnos egyre ritkább, hogy az itt rajcsúrozó gyerekhad megzavarná a csendet – alkalmas hely az elmélyülésre, ott ücsörögve vagy sétálva a természeti és lelki szépségek befogadására. Vasárnap és az ünnepek alkalmával pedig a közösségteremtő, illetve közösségerősítő összejövetelek helyszíne, következésképp minden településnek érdeke, hogy ez a kiemelt funkciójú kis zöld sziget, úgy is, mint egyfajta néppark tiszta és rendezett maradjon. Örvendetes – bár erről a médiában szintén kevés szó esik –, hogy e tekintetben a települések többségében mintaszerű az együttműködés az önkormányzat és az egyház között, olyannyira, hogy tekintet nélkül (a nemritkán zavaros) tulajdonviszonyokra, a templomkertek méltó kialakításának ugyanolyan fontosságot tulajdonítanak, mint a többi közparkénak, s erre maga a település is sokat áldoz. Az együttműködésnek számtalan formája ismert, gondoljunk csak az egykori Széchenyi-tervre, illetve a mostani leader-programra vagy némely EU-pályázatra: ezek a kiírásban a templomkertek helyreállítását a többi közterületi rehabilitációval egyenrangú támogatási célként jelölik meg. Dunakeszi kertépítészeti tervének elkészítésekor például abból a megállapításból indultak ki, hogy „a városközpont revitalizációja csakis a meglévő értékekre támaszkodhat, így a településmag zöldfelületi fejlesztésének egyik leglényegesebb eleme, hogy megtörténjék a kertépítészeti rendezés a Szent Mihály-templom mellett, hiszen ez Dunakeszi legjelentősebb műemléke, amelynek környezetét méltánytalanul elhanyagolták”. Persze, a legfontosabb magának a hívő közösségnek az aktivitása: tapasztalat, hogy ahol rendezett a templomkörnyék, ott a hitélet is élénkebb. E közösségek felismerték, hogy akár a „72 óra kompromisszum nélkül” programban meghirdetett mozgósítás révén vagy anélkül is, komoly fizikai munkával rendben tartható a templomkert, mint ahogy arra Balatonkilitin vagy Nagyvenyimben láthattunk szép példát. A városokban a kihívás más jellegű, hiszen itt a templomkertek többsége egyúttal nagy forgalmú közpark (Budapesten például a Városmajor vagy Haller utcai templomkörnyék. A felső-krisztinavárosi templomkert rendben tartásának csak elenyésző részét teszik ki a kerti munkák, hiszen a fő feladat már évtizedek óta az időről időre egyre nagyobb mennyiségben felhalmozódó nagyvárosi szemét eltakarítása).Minthogy a templomkert a mai ember számára nem csupán esztétikai élményt vagy békés környezetet nyújtó nyugalmas hely, hanem a végső dolgokra való ráhangolódást segítő kis szelete szép világunknak, fontos annak hitünk tanításaihoz illő kialakítása. A templomkertek szerepének megítélésében tapasztalt eddigi sok-sok pozitívum további bátorítást adhat a hívő közösség számára, hogy az Isten házát körülvevő terület vonzóvá tételével újfajta missziós lehetőséget lásson, már csak azért is, mert valljuk, hogy a tiszta környezet egyúttal a tiszta közélet feltétele is.
