Lapozgatom a naptárt, még sűrűbb az az eseményhálózat, amit információnak mondunk. Átgondolom, amit tettem. Visszahozhatnám „az éter hullámain” az elveszett hangot. Jóllehet rögzítettem a legjavát, mégis csupán emlékezés – hangszalagról.
Egyetlen név a jelen, egyetlen cselekvés: az örök Istené. Újabb esztendőben mit lehet tenni, hogy a jelen is mienk legyen? Naponta kell cselekvő módon idézni Krisztust, hogy a huszonnégy óra egyetlen tartammá váljék, Isten „idejének” részévé, amely a jelen. Így lesz az idő megszentelt örökségünk, zsarnok helyett társunk.
Jézusról szólni szebben nem tudott senki Szent Bernátnál:
Jézus, szívbéli szent öröm,
igazság kútja, fényözön,
gyönyör, túl minden gyönyörön,
kihez a vágy közel se jön.
A mai ember racionalista túlhevítettséggel csupán a foghatót, fogalmakkal megragadhatót tartja valóságnak, az igazságról csak szajkózik, az érdek az ura. A fenti négy sorban az örök Jelen kap értelmet, az, ami a Megszületetthez köthető érzésben, gondolatban, ahhoz az állapothoz, amely leginkább akkor érhető tetten, ha titokban tartja önmagát, s naponta a Névnek ajánlja fel, aki valóban a „szívbéli szent öröm”. Ez a boldogság a csüggedésben is jelen van, mivel vágyában az el nem múló időt sejti, s így sóhajtozik: Ezer vágyam feléd eped: / Mikor jössz, Jézus? kérdelek.
A bernáti kérdés eleven, nem puszta eszmére irányul, Karl Rahner kifejezésével, nem „elvont krisztuseszmére”, hanem a ma is köztünk élő Jézusra. Tehát semmi és senki nem akadályozhat abban, hogy keressük Őt, és közvetlen kapcsolatokat teremtsünk Vele. Ez a legfontosabb. A német teológus a történelmi nagyságokra vet egy pillantást, amikor azt mondja, hogy például Goethe tisztelete, ha valakinek élet-központtá válik, azt egyáltalán nem szabad leértékelni, sőt az, akinek az életében egyetlen emberi nagyság sem játszik szerepet, „aki a korábbi történelem egyetlen alakját sem képes »beszélgetőpartnerül« elfogadni, az emberségében is fogyatékos”. Hogy túlságosan nagy már az időbeli távolság, amikor valaki e földön élt? Akkor azt is megkérdezhetjük, hogy a szeretet csődöt mond-e, ha az egymást-szeretőket tér és idő választja el. Jézus-szeretetünk tértől és időtől független, mivel „ez a szeretet tudja azt – írja Rahner –, hogy útban van a teljes találkozás felé, hogy a hűséget megőrizve kell áthidalnia azt a távolságot, amely az egymást-szeretőket most még elválasztja egymástól”.
Jézushoz való tartozásunk igenis lehet bensőséges; imádságunkban, rágondolásunkban – bernáti szavakkal – merjük megcsókolni Istent / bizalommal mindig hűn!
