Míg a napjai szomorúak és feszültek, este boldog és elengedett lehet. Kárpótolja magát elhibázottnak érzett életéért, és legalább arra az egy-két órára naponta egészen elfeledkezhet az aktuális rosszról, ami körülveszi, megszerezheti magának a jót, amelyre vágyik, és amelyre méltónak is érzi magát
Vajon mennyivel kevesebb a képzelt, „kikövetelt” boldogság, mint amit az élet amúgy is, magától is megad? Vajon kérhetjük, vágyhatjuk-e a jövendő, teljes boldogságot már most, itt, ebben az életben is? Az előlegek, amelyeket ilyenkor elveszünk, csakugyan mindenestül jogtalanok-e?
Bizonyosan nem: az ember csak előlegként viszonyulhat az élet javaihoz, a csak ígéretként birtokolt túlvilági boldogság jelképeiként (ez persze az esetek nagy részében nem tudatos). Sokkal inkább jellemez bennünket mindaz, amire vágyunk, mint amit életünk során csakugyan el is érünk. Sikerközpontú, teljesítménykényszeres világunkban jó lenne ezt egyre gyakrabban tudatosítanunk.
2006 óta másfélszeresére nőtt a drogot kipróbáló középiskolások száma, ma már harminc százalék fölött van. Az első kérdésünk egy ilyen adat hallatán általában ez: mi lehet velük a baj, mi okozhatja, hogy ennyire nem találják a helyüket? Pedig a valódi kérdés ez: mi a baj velünk és a világgal, amelyet teremtettünk nekik? Miért nem vagyunk képesek vonzóbb lehetőségeket kínálni? Miért összevissza, színvonaltalan vitákkal teli, nyomasztó a háttér, amelyet biztosítunk számukra? Azért, mert mi nem vagyunk elég biztosak az értékeinkben, és így az átadásukra sem vagyunk igazán képesek. Azért, mert esztelen, „tékozló szülők” vagyunk. Megfordult a bibliai példázat: nem nekik kell hazatérniük hozzánk, hanem ők várnak bennünket a kapuban állva megindultan, ölelésre emelt karral.
