E tehetséges muzsikusok bárhol felléphettek, hiszen szívesen fogadták őket akár a legrangosabb pódiumokon is, ám egyazon étteremben enni, ugyanazon a buszon utazni vagy egy szállodában lakni velük már nem volt kedvük a fehéreknek. Ha pedig egy fekete zenész a korlátlan lehetőségek hazájának déli részén akart fellépni, számítania kellett arra, hogy az itt élők alaposan meg fogják keseríteni az életét. Doc Don Shirley (Mahershala Ali), az ebben az időszakban már híres és ünnepelt jazz-zongorista mégis nekivágott egy ilyen útnak. Elővigyázatosságból – sofőrnek, testőrnek és problémamegoldónak – magával vitte az olasz származású Tony „Hantás” Vallelongát (Viggo Mortensen). Az ő történetüket meséli el a Zöld könyv – Útmutató az élethez című film. (A fekete motorosok zöld könyve egy, a valóságban is létező, sajátságos útikönyv a Délre látogató színes bőrűek számára.)
A Carnegie Hall közelében lakó Don Shirley kifinomult úriember. Nála a Doc jelző nemcsak hangzatos becenév, hiszen pszichológiai és művészeti doktorátusa is van. Hantás Tony pont az ellenkezője. Mindenben. Leginkább kidobóemberként dolgozik, műveletlen, stílusa pedig közönséges. Ugyanakkor fehér – ami egy déli koncertturné esetében nem elhanyagolható szempont. Melléknevét azért kapta, mert bármilyen helyzetből képes kimagyarázni magát, és ha szükséges, akkor az öklét sem rest használni. Már az elején sejthetjük, hogy e két gyökeresen eltérő személyiségű embernek egyáltalán nem lesz egyszerű megférnie egymással hosszú hónapokon keresztül.
Peter Farrelly filmje finom iróniával, kedves humorral mutatja be, miként próbálja Doc Shirley legalább annyira átalakítani Tonyt, hogy az előkelő közönség ne botránkozzon meg a viselkedésén. Ám ebben az esetben a fa visszahat a csiszolópapírra. A közvetlen és nyíltszívű Tony fokról fokra farag mestere darabosságából, és a köztük kialakuló kölcsönös tisztelet lassanként barátsággá nemesedik. Kiderül, hogy Don Shirley és Tony nem is állnak olyan messze egymástól. Van, ahol Tonyra néznek úgy, „mint egy négerre”, és olyan helyzet is előfordulhat, amikor Don Shirley műveltségéről derül ki, hogy mit sem ér. A veszélyes – néha kínos – konfliktusokat Tony ügyesen kezeli, ám megesik, hogy már nem elég hatásos sem az ökle, sem a szája. Ilyenkor szerepet cserélnek, és Don Shirley lép elő problémamegoldóvá.
A Zöld könyv szórakoztató tanmese az emberi méltóságról.
*
A kommunizmus szelleme ma is kísért, és attól tartok, mindaddig, amíg lesznek, akik még emlékeznek rémtetteire, kísérteni is fog. Paweł Pawlikowski legújabb, a cannes-i filmfesztiválon is elismert, Hidegháború című filmjében azt mutatja be, hogy ez a diktatórikus ideológia amellett, hogy korlátozta a gondolkodást, miként lehetetlenítette el az emberi érzelmek kibontakozását is.
Lengyelország, 1949. Néhány kutató a falvakat járva autentikus népdalokat gyűjt. Köztük van Wiktor (Tomasz Kot) is, akire a munka befejezése után rábízzák egy folklóregyüttes zenei irányítását. A lengyel népi demokrácia urai ugyanis elhatározták, hogy fiatalokból létrehoznak egy énekes-táncos hagyományőrző társulatot. A válogatás során Zulát (Joanna Kulig) is kiválasztják, akibe Wiktor azonnal beleszeret. A vonzalom kölcsönös, s mivel a diktatúra enyhén szólva sem segíti szerelmük beteljesedését, elhatározzák, hogy egy kelet-berlini fellépés alkalmával Nyugatra szöknek. Wiktor sokáig vár a megbeszélt helyen a lányra, végül azonban feladja, és egyedül sétál át a határon. Zula és Wiktor a következő tíz évben többször is találkozik egymással, ám szerelmük mégsem tud révbe érni.
Pawlikowski fekete-fehérben forgatott filmje rendkívül visszafogott, pontosan annyit mesél el a történetből, amennyi szükséges. A film eszköztelensége ugyanakkor nem megy az atmoszféra rovására. Képekbe csomagolt üzenetei érthetőek: a romos templom égre nyitott kupolája, a havas semmi közepén álló kisbusz, vagy a zárójelenet szimbolikája amilyen egyszerű, oly mértékben kifejező is. Igen figyelemreméltó, ahogyan a szerelmesek élethelyzetének változásaihoz hozzárendeli egy banális dal genezisét: a film elején egy kislány énekli; majd halljuk a hangszerelt, többszólamú változatát; később pedig a jazzátiratot is – először lengyel, majd francia nyelven.
A 40-es, 50-es évek viszonyait is sikerül úgy ábrázolnia a lengyel rendezőnek, hogy azt nem érezzük sem kioktatónak, sem elcsépeltnek. Látjuk, miként próbálnak az immár a béketábor ugyanazon oldalán álló németek és lengyelek szót érteni egymással. Az ideológiai alapon átértelmezett népművészetnek is tanúi lehetünk – kiderül, hogy a paraszti lélekből nemcsak a szerelem viszontagságait, de Sztálin elvtárs nagyságát megéneklő dalok is kisarjadtak. Jugoszlávia különutas magatartására is utalás történik, s emellett azt is látjuk, hogyan torolták meg a kommunisták a disszidálást.
Miről szól ez a film? Egyrészt arról, hogy a diktatúra minden igaz érzelmet szétzilál és elfojt, így értelemszerűen a szerelmet is. Zula és Wiktor kapcsolatát kétségkívül meghatározza a kor szelleme, illetve szellemtelensége; biztosan másként alakult volna a sorsuk, ha egy szabad országban születnek. Bár látszólag csak Zula érzi rosszul magát a hazájától távol, igazán Wiktor sem találja a helyét idegenben. A hidegháború a lelkekben is folyik. Mind a ketten megszenvednek a másikért, s e küzdelmük végül túlmutat az adott korszakon – egyetemessé válik, megidézve a világirodalomból ismert szerelmi tragédiákat.
