Tanítóim a szenvedésről

A lelkigondozásban a beteg számára teljes odafigyeléssel, aktív hallgatással vagyok jelen. Figyelmesen hallgatom, amit szavaival, gesztusaival mond, próbálom megérteni, hogy számára az adott pillanatban mi a fontos, mi lakik benne. Komolyan vesszem, és ő elmondja nekem mindazt, ami bánatot, szorongást, reményt, örömet jelent számára. Éreztetem vele, hogy most csak ő a fontos.Amíg hallgatom, közben bensőmet is figyelem – mi ébred bennem szavai nyomán. Amikor ezeket az érzéseket visszajelzem, beszélgetésünk szívtől szívig érő találkozás lesz. Mindez időt, türelmet, tapintatot, fárasztó odafigyelést igényel. Ha így megnyerem a beteg bizalmát, egyre inkább megnyílik. Mint egy virág. Misztérium minden ilyen találkozás. Felfedezem Isten rejtett jelenlétét, működését beteg testvéremben, akkor is, ha benne ez nem tudatos. A szenvedés, a betegség idején szinte mindig felmerül az emberben a kérdés: miért nekem jutott ez a sors, miért engem büntet az Isten? Mi az életem értelme? – A válasz nem könnyű, mert a szenvedés titok. Krisztus megtaníthat arra, hogy a szenvedésben értéket találjunk. Ilyenkor megnyílunk a transzcendens iránt, érdeklődünk Isten után, ő lesz a kapaszkodónk. A számos lelkigondozói tapasztalat közül is emlékezetes az az eset, amikor az orvos egy „nehéz, zárkózott beteghez” küldött, mondván: nem könnyű őt megközelíteni, de műtét előtt áll, és ilyen feszült állapotban, magas vérnyomással nem lesz könnyű megoperálni. Meglátogattam a beteget: fejére volt húzva a takaró, láthatóan nagyon magába zárkózott. Köszöntem, ő meg tágra nyílt szemekkel nézett rám, bizonytalanul. Bemutatkoztam, és megkérdeztem, hogyan szólíthatom.

– Zsuzsa – volt a válasz.
Érdeklődtem: hogy van.
Nem késett a válaszával:

– Rosszul. Nem lehetnék rosszabbul. Nem bízom senkiben. Amióta ez történt, lábra sem tudok állni. Miért is jöttem ide, minek is élek én? Mi értelme az életemnek?
– Ha jól érzem, nagy megpróbáltatáson ment keresztül – mondtam neki.
– Igen, jól tetszik érezni, életem legnagyobb csalódása ért. A férjem elhagyott, megcsalt a legjobb barátnőmmel. Együtt élnek, én meg itt vagyok. Hűséges felesége voltam, és ő ezt tette velem. És a barátnőm… Hogy tehette ezt velem? Ezek szerint ő nem volt igazi barátnő… Ha képes volt így bánni velem… Haragszom rájuk. Megalázva érzem magam. A férjem miatt nem lehettek gyerekeink, most itt állok egyedül, még jó, hogy van az idős, beteg édesanyám és a nővérem.
Mindezt könnyek közt mondta el. Türelemmel hallgattam, együtt éreztem vele. Fontos volt a jelenlét, a meghallgatás, a megértés, az együttérzés, vagyis empátia. Rövid csend után folytatta:
– Nem is tudom, hogy érdemes- e megoperálni engem. Csípőműtétre várok
Utána még sok mindenről mesélt, fél szemmel rám figyelt, én fogtam a kezét. Ismételve kimondta fájdalmait, csalódásait, de nyugodtabb lett. Megköszöntem a bizalmát, s mindazt, amit megosztott velem. Megígértem neki, hogy a következő napokban újra meglátogatom, ha kívánja. Megszorította a kezem, és azt mondta: várom.
Rendszeresen visszatértem Zsuzsához. Napról napra nyíltabbá vált. Közben átesett a műtéten. Szépen gyógyult. Elmondta, milyen jólesik neki, ahogy az orvosok, az ápolók foglalkoznak vele. Lassan visszatért az életkedve, már kezdett terveket szőni:
– Ha meggyógyulok, megyek a parkba sétálni, új életet kezdek. Köszönöm, kedves nővér! A látogatásaival segített, hogy magamra találjak, életem értelmét újra felfedezzem. Református vagyok, de nem gyakoroltam a vallásomat. Imádkozzon értem, hogy hinni tudjak Istenben. Kérhetnék még valamit? Tudna nekem egy imafüzetet szerezni?
Vittem neki egy imakönyvet, többször megkért, hogy imádkozzak vele, amit örömmel meg is tettem. Amikor már járókerettel tudott közlekedni, az első útja a kórházi kápolnába vezette. Örömmel közölte:
– Kedves nővér, el tudtam menni a kápolnáig, ott imádkoztam. Az Úr mélyen megérintett, megerősített, érzem, velem van, szeret engem, nem vagyok egyedül.
Zsuzsa meggyógyult, hazament. Hat hónap múlva visszatért, hogy megoperálják a másik csípőjét is. A folyosón találkoztunk, ő szólított meg, kérdezvén, hogy ráismerek-e. Zsuzsa sugárzott, arca kisimult, megfiatalodott.
– Az életem megváltozott, amióta tudok remélni, bízni Istenben, azóta ő a kapaszkodóm. Kórházba kellett kerülnöm, hogy találkozzak vele. Ez is misztérium, egy titok az életemben… A lelkem kezd gyógyulni…
Zsuzsa öröme az enyém is. Mit tanultam Zsuzsától? Azt, hogy a szenvedés megnyit: az emberek és Isten felé. Türelmet, kitartást, alázatot, nyíltságot, hálát terem azok iránt, akik a beteget meggyógyították. A szenvedés megtanít remélni a reménytelenségben. Ez lehet a megtérés, az újrakezdés, a bizalom, a szerető Istenbe való kapaszkodás ideje. Az Úr szeretetének terve van mindannyiunkkal. Az ő hívása az első, a hatodik vagy akár a tizenkettedik órában is megérintheti az embert.
Naponta megtapasztaltam, hogy Isten, akit szemlélek, testvéreimhez küld, akikben felfedezem rejtett jelenlétét. Testvéreim pedig visszaküldenek az Úrhoz új erőt meríteni, és értük közbenjárni.
Amíg Zsuzsát kísértem, a háttérben imádkoztam érte. Hálás vagyok ezért a tapasztalatért, hogy tanúja lehettem Isten működésének Zsuzsa életében.

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .