A Pintér Judit által szerkesztett könyvben Gelencsér Gábor tanulmánya, Huszárik Zoltán válogatott írásai és interjúi, könyvborítói és -illusztrációi idézik fel a mindössze ötven évet élt rendező kiemelkedő életművét. A kötet DVD-mellékletet is tartalmaz: Mohi Sándor In memoriam Huszárik Zoltán című dokumentumfilmjét.
A könyv gerincét képező tanulmány szerzője, Gelencsér Gábor bemutatja az életutat és a történelmi környezetet, illetve az életművet és a filmtörténeti hátteret. Részletesen elemzi a rövidfilmeket – Elégia, Capriccio, Amerigo Tot,Tisztelet az öregasszonyoknak, A piacere (Tetszés szerint) – és a két játékfilmet, a Szindbádot és a Csontváryt. Összehasonlítva Huszárik munkásságát más filmrendezőkével – többek között Makk Károlyéval és Bódy Gáboréval – megállapítja: ellentmond a korabeli szokásoknak, hogy első egész estés filmje után sem hagy fel a rövidfilmkészítéssel, s így az nagyjátékfilmjeivel egyenértékű vonulata életművének. A rövid- és az egész estés filmek stílusmegoldásai között nála nincs akkora különbség, mint pályatársai esetében, és ez művészetének legsajátosabb vonására hívja fel a figyelmet. Arra, ami alkotásait inkább az avantgárd, kísérleti filmek táborába sorolja. A filmesztéta szerint Huszárik filmjei a legkevésbé sem mondhatók realistának, de számára ez nem stíluskategória, hanem több annál: az igazi, a „hétköznapiasan természetes” művészet ismérve, ideája. Vallotta: „A magam részéről én minden valamirevaló művet realistának tartok.” Gelencsér rámutat: ebben az értelemben Huszárik művészete valóban eljut „a realizmusok izmusok feletti, általános eszményéhez, miközben nem adja fel alapvetően nem-realista – expresszionista, impresszionista, szürrealista – alapvonását.” Avantgardizmusa pedig szorosabb szálakkal kötődik az 1920-as évek történelmi avantgárdjához, mint a kortárs neoavantgárd folyamatokhoz.
A tanulmány írója kitér arra is, hogy más filmesekhez hasonlóan Huszárik első terveiben is megjelennek a társadalmi témák, a „direkt közéleti vonatkozások”, de film nem lesz belőlük. A rendező végül határozottan szembehelyezkedik a hatvanas évek új hullámát uraló témákkal és gondolatisággal. Ehhez a hagyományhoz majd csak a Csontváryban tér vissza, ekkor azonban ez már kevésbé határozza meg a korszak filmtörténetét. A Szindbád „nem kínál lehetőséget a korabeli társadalmi diskurzuson belüli értelmezésre, vagy ha igen, ezt közvetetett módon teszi, mintegy a diskurzuson kívül” – írja a tanulmány szerzője. Hozzáteszi: a szerzői filmek körében alig találunk ilyen fokú „kivonulást” a társadalmiságból. Gelencsér Gábor értékelése szerint a Szindbád formamegoldásának köszönheti mély beágyazottságát a magyar film történetébe.
Huszárik Zoltán kötetben olvasható írásai közül megemlítendő a Szindbád egyik legfontosabb nőalakját, Majmunkát alakító Dajka Margithoz írt levele, amelyben így fogalmaz: „Krúdyhoz és Szindbádhoz elsősorban a saját önismeretem problémái vittek. Vertikális érdeklődésem azóta se nyugszik, a gauguini kérdés, »Kik vagyunk, honnan jöttünk, hová megyünk« hajt Füst Milán Störr kapitánya felé, izgat Csontváryban és vonz Kodolányiban… Szindbádban a magát öncsonkítás nélkül megvalósító ember próbavetése ragadott meg; aki nem nyugszik a megnyirbált életlehetőségekben, meg akarja magát élni a legvégletesebb totalitásban, mer kockázatosan is élni, mer képzelete szelében haladni új és új partok felé.”
Már halála után, 1982 februárjában jelent meg a Vigiliában egyik utolsó nyilatkozata, melyben azt írja: „Sosem titkoltam, hogy engem az örök témák érdekelnek: születés, szerelem, szenvedés, halál, hit és hivatás. Ezek nem évülnek el, nem napi aktualitások, életünk elodázhatatlan kérdései és állomásai. Ezért azokhoz az emberekhez, művekhez vonzódom igazán, akiket ugyanezek a kérdések foglalkoztatnak, akik a lehetséges válaszokért cserébe az életüket adták: Kondor Béla, Nagy László, Csontváry, Weöres Sándor, Pilinszky, Latinovits Zoltán…” Egy másik interjújában szóvá tette, hogy az emberiség „a városok szennyeződésével van elfoglalva, s közben elfelejtkeznek a mellettük élő ember lelkéről. Pedig ez a leglényegesebb. Nem a gyár élete, hanem az ember találkozása a másik emberrel, önmagával. Két ember szerelmi telefonbeszélgetése nem vész el – szétsugárzik és hat az időben, a lélekben.” Huszárik Michelangelo Az ember teremtése című képét látva arra a következtetésre jutott, hogy „Isten és Ádám keze majdnem összeér – de csak majdnem… Az ember egyedül marad”. Ugyanakkor egy riporteri kérdésre, hogy mit tart az életben, önmaga életében a legfontosabbnak, így válaszolt: „A szeretetet. Kevés igazi olvasmányélményem volt a Biblián kívül, azt többször is végigolvastam, s Pál apostol levelei számomra a legnagyobb igényű olvasmányok voltak.” Mohi Sándor dokumentumfilmjében az egykori barátok, pálya- és munkatársak szavaiból az derül ki, hogy Huszárik Zoltán számára a szabadság volt a legfontosabb, a filmkészítést élet-halál kérdésének tekintette, maximalizmusra törekedett. Jóindulatú, szerethető ember volt, ennek ellenére voltak irigyei, rosszakarói, akikkel azonban soha nem éreztette, hogy neheztelne rájuk, fájdalmát magába fojtotta. Aki megnézi a filmjeit, biztos, hogy többé válik, és remény van arra, hogy jobbá is legyen.
A filmben elhangzott nyilatkozatok alapján eltűnődhetünk azon, hogy mennyire nem tud a társadalom mit kezdeni az átlagtól jelentősen elütő személyiségekkel, az olyan istenáldotta – mondjuk ki, zseniális – alkotókkal, mint amilyen Huszárik Zoltán is volt. John Steinbeck Nobel-díjas regénye egyik legrokonszenvesebb szereplőjének, Samuel Hamiltonnak a szavai jutnak eszünkbe: Jézus Krisztus sorsa ismétlődik meg mindazokban az emberekben, akik megelőzik korukat. „Nagy bátorság kell ahhoz, hogy olyan igazságot hangoztassunk, amelyet korunk elfogadhatatlannak tart. Nem is marad el a büntetés, ami rendszerint keresztre feszítés.”
