Hamarosan megkaptam az értesítést, amelyben az állt, hogy felvettek, és hogy néhány napon belül küldjem vissza a papírjaimat. Nem voltam túl lelkes, amikor bevonultam a szobámba, hogy kitöltsem a szükséges adatlapokat. A szívem mélyén ott bujkált, hogy igazából nem erre vágytam. Akkor édesapám bejött hozzám, és megkérdezte: „Ági, biztosan el akarsz menni erre a főiskolára?” Az összes papírt félrelöktem, elsírtam magam, és azt válaszoltam: „Persze, hogy nem akarok elmenni, de mit csináljak? Eldobjak egy biztos felvételit úgy, hogy nem tudom, a következő évben felvesznek-e az orvosira? S ha nem, akkor elvesztegettem egy évet és a főiskolai felvételemet.”
Apukám meghallgatta logikus eszmefuttatásomat, s aztán mégis azt mondta: „Próbáld meg jövőre!” Ez a mondat megpecsételte a jövőmet. A szülői bátorítás és bizalom nagyon sokat jelentett számomra. Erőt adott, hogy apukám hitt bennem, és a beszélgetésünk után anyukám is egyetértett a tervünkkel. Közel egy évig dolgoztam. Nagyon hasznos volt megismernem az egészségügyet „alulról”. A következő évben pedig jelentkeztem Budapestre, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Általános Orvosi Karára, ahová fel is vettek. Szüleim bátorsága, hogy a tanáraim javaslata ellenére is támogattak engem terveim megvalósításában, nagyon sokat jelentett számomra. Nem kellett nekik bizonyítanom, hittek bennem, és ez elég volt ahhoz, hogy képes legyek megvalósítani gyerekkori vágyamat. Az egyetem elvégzése után nem lettem gyakorló orvos, a családot választottam. Otthon maradtam a gyermekeimmel, és mellettük végeztem azt a munkát, amellyel megalapoztuk a „Boldogabb családokért” családi életre nevelés programot. Szüleim már nincsenek velünk itt a földi létben, de biztosan így is örömük van a családügyben végzett tevékenységemben. Én pedig egy életre hálás vagyok nekik a bölcsességükért.
a szerző a Családi Életre Nevelés program tanácsadója
