A szentek csoportjának felsorolása után énekünk megfogalmazza tiszteletük okát, mégpedig egy szentírási gondolattal: „A jó harcot befejeztétek, és a hitet megtartottátok.” Szent Pál apostol írt hasonlóképpen püspöktársánakutódjának: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam” (2Tim 4,7). Igen, ők azok, akik biztosan üdvözültek, akik Jézus Krisztus húsvéti misztériumának teljes részesei az üdvösségben.
Mielőtt a hozzájuk intézett kérésről lenne szó a szövegben, a tropár egy bensőséges gondolattal jelzi a szentek közbenjárásának lehetőségét: „miután bizalmasan járulhattok az Üdvözítőhöz”. Tudjuk, hogy az üdvözültek – és nem is csak a hivatalosan kanonizált szentek – Jézus Krisztus „barátai”. Így tényleg olyan bensőséges viszonyban vannak vele, hogy „bizalmasan” megbeszélhetik, Krisztus elé tárhatják kéréseinket.
Talán ebben az esetben is szembetűnő, hogy jó hosszú bevezető után következik – a bizánci egyház liturgikus költészetének, illetve imádságainak gyakorlata alapján – a tényleges kérés megfogalmazása. De még ezt is megelőzi egy figyelemre méltó tény. Nem egyszerűen azt mondja a szöveg, hogy „imádkozzatok értünk”, hanem azt, hogy „kérünk titeket, imádjátok érettünk őt mint jóságost”. Amikor ezt halljuk, óhatatlanul is fülünkbe csendül megszokott liturgikus formulánk: „jóságos és emberszerető” Isten a mi Urunk! Persze a keresztény filozófia is kimondja, hogy Isten alapvetően „jó”. De itt még többről, egyenesen az ő „jóságosságáról” van szó. így még bensőségesebben kérhetjük szentjeink közbenjárását, azért, „hogy üdvözítse a mi lelkünket”.
Hát nem ez a legfőbb célja emberi életünknek? S mindezek után már csupán költői a kérdés: vajon nem érdemes igénybe venni a szentek segítségét?
