Hogyan élik meg a koreai emberek a szétszakítottság állandósult ideiglenességét? A kérdésre azért sem könnyű válaszolni, mert az északi országrész lakóinak véleményét elszigeteltségük miatt nincs honnan megismerni. Dél-Korea viszont időről időre üzen azoknak, akik szeretik a filmeket. Hoon Jang A frontvonal (2011) című háborús alkotása, Chan-wook Park Demilitarizált övezet (2000) és Jai-hong Juhn Poongsan (2011) című drámája egyaránt azt mutatja be, hogy a déliek miként élik meg nemzetük kettéosztottságát.
Jang filmje 1953 nyarán, a koreai háború utolsó napjaiban játszódik. A déliek katonai elhárítása több olyan levelet is elfog, melyet észak-koreaiak írtak. A nyomok a frontvonalon harcoló Aligátor századhoz vezetnek, ezért ideküldik egyik ügynöküket. Miközben a nyomozótiszt kideríti az igazságot, egyre jobban belekerül az Aerok magaslatért vívott kegyetlen harcok mindennapjaiba. Rá kell jönnie, hogy a titokzatos leveleket saját bajtársai juttatták el a címzettekhez, a kommunista hadseregben ugyanis sok déli, a köztársaság haderejében pedig számos északi harcol. Az üzenetek cseréjére egy földbe ásott dobozka segítségével kerül sor – mely valamiképpen a két országrész kapcsolatát is jelképezi –, jól tudva, hogy az Aerok csak néhány órán át tartható. Bárki birtokolja is, a másik fél előbb-utóbb visszaszerzi.
Park drámája napjaink Panmindzsonjába – itt írták alá a fegyverszünetet, jelenleg évek óta lezárt határátkelőhely – vezet el bennünket. Azért érkezik ide egy ENSZ által delegált nyomozónő, mert közvetlenül a határ mellett északi katonák holttesteire bukkantak. A kulcs itt is a kapcsolat. A vizsgálat során kiderül, hogy két északi és két déli katona a véletlen folytán összeismerkedett. Eleinte bizalmatlanok voltak egymással, ám ellentéteiket félretéve lassan barátság alakult ki közöttük. Ahogyan A frontvonal azt mutatta be, hogy az északi és a déli harcos lényegében semmiben nem különbözött egymástól a háború idején, a Demilitarizált övezet katonáit is csak az eltérő ideológia választja el. Csak…
Juhn filmjének helyszíne a XXI. századi Szöul. Egy rejtélyes férfi – akiről mindenki csak annyit tud, hogy Poongsan cigarettát szív – a csempészet különös formáját űzi. Délről üzeneteket, videókat visz északra, ahonnan viszont rendkívüli módszerével embereket segít át az aláaknázott és szigorúan őrzött határon. A dél-koreai titkosszolgálat azzal bízza meg, hogy csempéssze át egy délre szökött befolyásos északi politikus szeretőjét, hátha a férfi így végre elmondja, amit tud. Ő meg is teszi, ám nem kapja meg érte a beígért fizetséget. Ráadásul az északi ügynökök fogságába kerül, amikor azok el akarják tenni láb alól árulójukat. A Kim Ki-duk forgatókönyve alapján készült film utolsó jelenete igen beszédes. „Poongsan” ugyanis összezárja a déli és az északi ügynököket, majd bejuttat hozzájuk néhány fegyvert. Ők csőre töltött géppisztollyal állnak egymással szemben, várva, hogy a másik tegye le először…
Bár mindhárom film más szempontok szerint mutatja be, hogy alkotóik – akik mindannyian már a fennálló helyzetbe születtek bele – mit gondolnak észak és dél különállásáról, egyvalamiben teljesen megegyeznek. Az észak-koreaiak elítélése nélkül mutatják meg, hogy bármilyen rendszer van is a két országrészben, a megosztott állapot tarthatatlan. Délen szenvednek tőle, és azt feltételezik, hogy az északiak is ugyanígy éreznek. Megoldást persze ezek a filmek sem nyújtanak. Csak annak vágyát tudják jelezni a világ felé, hogy egyszer felszedik az aknákat a 38. szélességi fok mentén, és szabadon találkozhatnak azok, akik a történelem során mindig is egy nemzetet alkottak.
