Fotó: Dimény András
Különleges helyzetben ülünk itt: abban a közgondolkodásban általában a reformkorhoz kötött épületben és intézményben, ahol áprilisban nagyszabású reformációs kiállítás nyílik, azzal a főigazgatóval beszélgetve, aki tavalyi kinevezésekor tett nyilatkozataiban a múzeum megreformálásával kapcsolatos terveiről beszélt. Milyen Ön szerint a Magyar Nemzeti Múzeum?
– A Nemzeti Múzeum az egyik legrégebbi magyar közintézmény és az ország legrégebbi múzeuma, amelyen keresztül minden magyar gyerek megismeri a múzeum intézményét – ez hihetetlen erőt ad, de nagy felelősséggel is jár. Ha azt a kérdést tesszük fel, milyen szerepet tölt be a Nemzeti Múzeum a mai magyar múzeumi, művelődési és kulturális életben, akkor azt kell mondanom: még mindig nem azt, ami megilletné. Sokkal intenzívebb jelenlétre van szükségünk a magyar közgondolkodásban, annak számunkra releváns hivatkozásaiban, beleértve ebbe a történelmi, a kollektív és a nemzeti emlékezetet is. A magyar tudományos élet, a múzeumi világ elismeri intézményünket, a közvélemény számára azonban erősebben kell megjelenítenünk, hogy milyen tudásanyagot halmozott fel múzeumunk. Ezzel együtt érzékelhetően átalakulóban van a múzeumi kultúra, egyre nyitottabbá válik, dinamizálódik a Magyar Nemzeti Múzeum is. Hét hónap alatt sikerült eredményeket elérnünk: például az előző év azonos hetéhez, illetve az előző öt év azonos időszakainak átlagához képest 15 és 21 százalék közötti mértékben nőtt a látogatószám.
Hogyan szeretné intenzívebbé tenni a múzeum jelenlétét, megerősíteni szerepét?
– Fontos, hogy mondanivalónkkal minél gyakrabban megjelenjünk a rádióban, a nyomtatott és az online sajtóban és a közösségi médiában is. Egy modern történeti és régészeti múzeumnak, amilyen a Nemzeti Múzeum is, a legfontosabb feladata s egyben legnagyobb lehetősége, hogy befolyásolni tudja a közemlékezetet. A közemlékezetet ugyanis általában nem a történetírás határozza meg, még ha ezt hiszik is a történészek – engem is beleértve. A közemlékezet értékeit, elemeit a szépirodalom, a filmek, a zene, a politikusok beszédei, a családi legendák, elbeszélések testesítik meg, ezek viszont általában torzítanak. A családi emlékezet megléte nagyon jelentős, de a harmadik generáció után már nem látunk tisztán visszafelé. Az emlékezet esetleges dolgokból áll, a történettudomány viszont meghatározott szabályrendszerrel, módszerekkel kutat, képes a folyamatos önreflexióra, betartva a saját kutatási módszertanát és kritikailag szemlélve metodológiáját, eredményeit és állításait. A múzeumok nyilvánvalóan ezt a kritikai, történettudományi ismeretet tudják eljuttatni a közvéleményhez, ezáltal alakítva a közemlékezetet. Ez persze soha nem sikerül teljesen, de erre törekszünk. Van, ami sikerül: az emberek tudják, hogy például 1848-ban mi volt a tizenkét pont, sokan fel tudják sorolni az aradi vértanúk neveit. Az igazi kérdés azonban az, hogy mit gondolnak például 1848–49-ről. Mit jelentett a forradalom az országnak? Miért és minek alapján beszélhetünk szabadságharcról? Áruló volt-e Görgey vagy sem? Hős, fantaszta vagy reálpoltikus volt-e Kossuth? Ezeket a kérdéseket a történettudomány földolgozza, s olyan elemzéseket készít, amelyek képesek magának a történeti emlékezetnek a folyamatos alakulását is tekintetbe venni egy-egy történeti jelenség interpretálásához. A múzeumnak ezeket kell képviselni többféle célcsoporthoz igazodó, specifikus mondanivalóival és programjaival. Sokat vitatkozunk arról, mi lenne ma a Nemzeti Múzeum egyetlen mondatban összefoglalható üzenete – nos, átalakulóban van az intézmény és a misszió.
Tegyünk egy gondolatkísérletet! Ha Ön most a Magyar Nemzeti Múzeumot nulláról indíthatná, milyen lenne?
– Ez bonyolult kérdés, mert az emberek hagyományosan gyűjteményeivel azonosítják a múzeumot. Evidens, hogy a múzeumnak van gyűjteménye, de a gyűjtemény nagysága és összetétele nem öleli fel a múzeum teljességét. A múzeum funkcióját, feladatát, teljesítményét a gyűjteményeiben felhalmozódott és a közönség számára közvetített és interpretált tudás fejezi ki. A gyűjtemény gyakran esetleges, hiszen Magyarországnak például nem voltak gyarmatai, így nincsenek olyan gyűjteményeink, mint a korábbi kolonialista nemzeteknek. Ez mégsem jelenti azt, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum ne tudna olyan mondanivalót megfogalmazni, amely nemzetközi jelentőséggel bír. S nyilván: sokkal számottevőbb szellemi központtá kell válnia Európában. Ennek kulcsa, hogy a múzeum alapvetően a benne dolgozó közösség és a múzeumot látogató közönség közös szellemi alkotása, s erre építve kell sajátos minőséget képviselni és üzeneteket megfogalmazni. Számomra elszomorító, amikor a múzeumot nem szellemi alkotásként, hanem tárgyhalmazként kezeljük. A tárgyhalmaz a negyven rabló kincseskamrája vagy a kalózok elásott kincse. A múzeum számára viszont éppen az az érdekes, hogyan tudjuk a tárgyakat megszólaltatni, elevenné tenni, s olyan környezetet teremteni és mondanivalót megfogalmazni, hogy a közönség is jól érezze magát a társaságukban.
Mi az, amiben a Magyar Nemzeti Múzeum mást kínál, mint bármilyen más kulturális program?
– Ez – tekintettel arra, hogy átalakulóban van az intézmény arculata – szintén összetett kérdés. A Nemzeti Múzeumot hagyományosan a reformkorral azonosítjuk: néhány évtizeddel a reformkor előtt alapították, a forradalom idején fejeződött be az építkezés. A Múzeumkert szerepe a forradalomban közismert, és itt ülésezett a felsőház a kiegyezés után. Jelentős régészeti és történeti gyűjteményt őrzünk. A múzeum római gyűjteménye saját, azaz Pannóniában született római alkotásokból áll – kulcstárgyai a Seuso-kincs darabjai, amelyek bemutatására mindenképpen nagyobb hangsúlyt fogunk helyezni a közeljövőben. A régészeti anyagunk másik jelentős része a réz- és bronzkorszaki gyűjtemény. A Kárpát-medencében mindig is jó volt élni, erről tanúskodik a gazdag leletanyag. A Kárpát-medence réz- és bronzkori civilizációinak ugyanakkor nem volt írásbelisége, nem maradtak ránk nagy eposzok, mint az Iliász vagy az Odüsszeia, emiatt ezt a gyűjteményt másképp kell beszéltetnünk. A múzeum gyűjteményének további pillére a történeti kollekció, amely a magyar nép és a Kárpát-medence történetét dolgozza fel. Ezzel az a feladatunk, hogy érdekessé tegyük a külföldieknek, a magyar közönségnek pedig jelezzük, hol téved a közemlékezet nemzeti mitológiája, ugyanakkor jelezzük ennek az anyagnak az identitásképző erejét is. Fontos rámutatnunk nemzeti sikereinkre és teljesítményünkre, hogy ne lássuk kiábrándítónak a magyar történelmet, hiszen ez tévedés, és nem is vezet semmi jóra.
A szavaiból kihallik, mennyire fontosnak látja a múzeum közművelődési feladatát.
– Nem közművelődésinek, inkább kulturálisnak hívnám. Nyilvánvaló, hogy a múzeum egyik feladata közművelődési, de ugyanilyen fontos a tudományos profil, ám számomra a leglényegesebb a kulturális életben betöltött szerepe. A most készülő kiállításainkat nem tartom a maguk nemében kevésbé fontosnak, mint egy jó színházi előadást vagy filmet. Szerintem a múzeum alapvetően kulturális intézmény, amelynek van közművelődési arculata is, de sokkal dominánsabbnak kell lennie a kulturális dimenzióban való szerepvállalásának és alkotásának.
Ez a múzeumfelfogás mintha eltérne a reformkoritól.
– A muzeológia ugrásszerűen fejlődik a világban. Kínában például arányaiban több pénzt fordítanak a múzeumokra, mint amilyen tempóban növekszik a gazdaság. Ott ugyanis fölfigyeltek arra, hogy a múzeum az identitásképző, birodalmi-nemzeti nagyságot reprezentáló, turizmust élénkítő, gazdaságot támogató ereje mellett hozzájárul a polgári mentalitás alakításához is. Európában pedig az előzőek mellett nagyra értékeljük a kritikai gondolkodás erősítésében betöltött szerepét is. A kurátori kiállítások, amelyek egy-egy civilizációról, témáról, korszakról, annak művészetéről, jelentőségéről, történeti értelmezésének alakulásáról mertek frissen és az új eredmények birtokában beszélni, megváltoztatták a muzeológiát. Az eredetileg a művészeti kiállítások vonatkozásában bekövetkezett, radical museology-nak nevezett fordulatot látjuk ma feltűnni az összes muzeológiai területen: a múzeumokban releváns témákról kezdtünk el beszélni, és összművészeti eszközökkel élünk a vizuális megjelenítés és értelmezés érdekében. Az időszaki kiállítások tematikusak, el akarnak mondani egy történetet, fórumot teremtenek a tudomány és a közvélemény, a közemlékezet és a kritikai gondolkodás párbeszédéhez. Ennek nagyon fontos része, hogy a tárlatok egyre átfogóbb és egyre erőteljesebb mondanivalóval rendelkeznek. Az ilyen kiállításokon nem egyszerűen a XIX. századból megmaradt múzeumi környezettel találkozunk, tehát nem vagy nem csak a tudomány valamilyen bonyolult rendszerét akarják nekünk felrajzolni, hanem valamiféle releváns ismeretet adnak át.
Milyen közintézményekkel van a múzeumnak kapcsolata?
– Keretmegállapodásunk van az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karával, de fontosnak látom, hogy ne csak a bölcsészeti karokkal ápoljunk jó kapcsolatot. A Magyar Képzőművészeti Egyetemmel hagyományosan jó az együttműködésünk: komoly, több évtizedre visszatekintő munka folyik a restaurátorképzésben. Kimagaslónak tartom a kapcsolatunkat a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemmel: olyan gyors, rugalmas és színvonalas munkát felmutató intézménynek látom, amely kis létszáma ellenére lenyűgöző kreativitással rendelkezik. A MOME munkatársai például részt vesznek a hamarosan megnyíló reformációs kiállításban is.
Mi lesz a reformációs kiállítás üzenete?
– Egészen egyszerűen azt akartuk megfogalmazni, mi a mi reformációnk, hogyan, milyen szellemi tartalommal történt nálunk, Közép-Európában és elsősorban Magyarországon a hitújítás. De mindezt nem belterjesen, nem provinciális látókörrel akartuk elmondani, hanem a reformáció európai kontextusában. Kitekintünk arra, mi történt Németországban, a Németalföldön, Franciaországban, Angliában, Skóciában, Skandináviában, de alapvető célunk, hogy ez a kiállítás európai perspektívából mutassa be a különleges közép-európai és magyar világot. Tehát, az eredmény valóban a miénk legyen, ne bármelyik német, holland vagy angol múzeum kiállításának a helyi mutációja. Kiss Erika művészettörténésszel, a múzeum kurátorával egyetértésben kvalitásos, azaz esztétikailag erős műtárgyakon keresztül mutatunk be egy történeti folyamatot. A kiállítás így egyszerre lesz jelentős történeti mondanivalóját és esztétikai értékét tekintve is. Fontos, hogy rávilágítsunk arra, miként változik az időhöz való viszony, a társadalmi idő fogalma, és ez mit jelent a gondolkodás, a tudomány vagy a hit számára. Ezért is IGE-IDŐK a kiállítás címe. Ez a tárlat nem 1517 egyetlen pillanatára akar emlékezni, hanem a reformáció folyamatát kívánja megmutatni annak XVI. századi hangsúlyaival, de egészen a mai, kortárs művészeti vonatkozásokig. Azt szeretnénk bemutatni, hogyan alakította át a világot a hitújítás – nyilvánvalóan a protestantizmust hangsúlyozva, de a katolikus hitújítást is megjelenítve. A magyar közvélemény ugyanis gyakran nem észleli, hogy a folyamat a katolikus egyházon belül is lezajlott: a trentói zsinat utáni vagy a XVI. század vége utáni katolikus egyház távolról sem azonos az azt megelőző egyházzal, teológiával és gondolkodással.
A történeti áttekintésnek mennyire vagy milyen módon lesznek eszközei a műalkotások?
– A XVI. század egyik szépsége, hogy hihetetlenül sokarcú. A kiállítás tematikájának kidolgozásánál hosszasan elidőztünk a textus versus vizualitás problémánál. A hitújítást lehet úgy is olvasni, mint elszakadást a vizualitástól, visszatérést magához az íráshoz. A hitújítók elkezdték eredeti nyelven olvasni a Szentírást, félretéve az addig használatos latin fordítást, a Vulgatát. Mind-
eközben a természettudományokban éppen a textustól lépnek vissza a vizualitáshoz. Tisztázták az ókori szövegeket, és amikor előttük állt a tisztázott ókori korpusz, rájöttek, hogy a természet valójában mégis más. A természettudományokban, a medicinában, az anatómiában, a csillagászatban, a geográfiában elszakadtak a textustól, és a természeti világot kezdték vizsgálni. A két folyamat iránya pont ellentétes, és céljaik mégis azonosak: a minél tökéletesebb tudás megalkotása vezeti mindkettőt. A kiállítás, ahogyan én látom, jelenleg a nagyon jó és a még jobb között mozog: egy hajszálon múlik, melyik lesz belőle, noha még visszaeshetünk az egyszerűen jó kiállítás kategóriájába is. Kiss Erika elhivatott munkája, a kiváló szakértői gárda mellett meg kell említenem Zászkaliczky Zsuzsa kurátor asszony és Somlai Tibor, a kiállítás látványtervezője nevét is. Az ő érdemük, hogy ez a tárlat több lesz, mint látványraktár: úgy mutatjuk be a tárgyakat, hogy az kifejezze a kiállítás témájának sokszínűségét, ugyanakkor teret engedünk a vizuális és textuális megfogalmazások közötti komplex viszony, a nemzeti sajátosságok, sőt a politikumhoz való viszony boncolgatásának is.
Hogyan hatott a reformáció a politikumra?
– A reformációnak a hugenottáktól kezdve Németalföldön át Bocskaiig jelentős hatása volt az alkotmányosságra, megváltoztatva a politikai gondolkodást. Magyarországon a kálvinizmus és a rendi alkotmányosság kapcsolata Bocskaihoz, Hollandiában a németalföldi szabadságharchoz, Franciaországban pedig a hugenotta háborúkhoz köthető. Ez a gondolati fordulat nagy jelentőségű a politikum szempontjából, mert a protestánsok másképp gondolkodtak a legitim világi hatalomnak való ellenállásról. A hatalomnak új dimenziója jelent meg a XVI. század elejétől, amely a hatalom öntörvényűségét és dominanciáját volt hivatott kifejezni. Korábban a kereszténység sajátossága volt, hogy a hatalom megszelídítésére, a kegyes, a jó keresztény uralkodó alakjának kialakítására koncentrált az uralkodó és az alattvalók viszonyának tisztázására törekvő politikai filozófia. A három keresztény erény – a hit, a remény és a szeretet –, valamint a négy kardinális erény – a bölcsesség, a bátorság, az igazságosság és az erő – egymásba olvadásával lehet megteremteni a politikai erények olyan hálóját, amely a hatalmat betöltő király politikai szerepét korlátok közé szorítja, és így egyszerre óv meg a zsarnokságtól és teszi mégis lehetővé a hatékony kormányzást. A XV. században azonban már a három plusz négy erény százötven-százhetvenöt féle derivátumánál tartottak. Így nem lehet kormányozni, hiszen a hatalom szétforgácsolódik, kiürül. A hatalom természete, hogy legyen ereje. A XVI. század elejétől megindult gondolkodási folyamatban megjelent az a dimenzió, amely szerint a hatalom öntörvényű és önmagáért való. Ettől kezdve viszont az lett a probléma, hogyan lehet mégiscsak valamiféle kontroll alá vonni ezt az öntörvényű hatalmat azért, hogy ne vezessen önkényhez, zsarnoksághoz. Ehhez született meg az állam új fogalma, kialakult egy struktúra, amelynek nagyon fontos eleme az ellenállás joga, sőt kötelessége, az alkotmányosság eszméjének megerősödése, a politikai hatalomnál magasabb hatalom létének hangsúlyozása. Ebben alapvető szerepe van a reformációnak: nemcsak a protestáns közösségeknek, hanem a katolikus átalakulásnak, és a kettő egymáshoz való viszonyának is.
Hogyan működik a múzeum a mai Magyarországon a hatalom szempontjából?
– A múzeum ebből a szempontból tudományos intézmény. Közéleti, de nem politikai szerepet játszó intézmény. A Nemzeti Múzeum az egész nemzetet képviseli. Nemzeti intézmény, egyrészt mert gyűjti a nemzet történetét, emlékezetét, másrészt a nemzetnek is szól tudományos ismereteivel, tudásával és a modern múzeum eszközeivel. Nem is tehetjük meg, hogy a napi politikához közünk legyen, mert akkor eljátszanánk a közbizalmat. A múzeum sajátossága, hogy a bizalomra épül. Sőt, a múzeum szerethető közintézmény. Az életünk útja a születésünktől a halálunkig, a kórháztól a temetőig közintézmények során keresztül vezet. De alig van olyan intézmény, ahová önként megyünk. Ilyen az egyetem, a templom és a múzeum. Az emberek szeretik a múzeumot, és bíznak benne, azért jönnek ide. Semmi nem kényszeríti az embereket, hogy szombat vagy vasárnap délután ahelyett, hogy aludnának vagy a levegőn lennének és sportolnának, vagy beülnének egy jó vendéglőbe, bejöjjenek a múzeumba. Mégis megteszik, mert bíznak bennünk. Folyamatosan ki kell érdemelnünk és óvnunk kell ezt a bizalmat.
