„A városmissziós lendület, erő tapasztalata sok évvel ezelőttről, Lisszabonból, Brüsszelből, majd Esztergomból is jól ismert már számomra – mondja Michels Antal plébános, a házigazda. – Annak idején sokat töprengtünk azon, hogyan lehetne a nyugat-európai kezdeményezéseket átültetni a mi viszonyaink közé. Nagy örömmel fogadtam hát Kunszabó Zoltán felvetését, hogy a mi templomunk legyen a missziós napok helyszíne, bázisa. Sokat gyóntattam, sok lelki beszélgetést folytattam mindennap, még a Blaha Lujza téri beszélgetősátorban is. Itt, a templomban is és ott is folyamatosan jöttek az emberek, és ez számomra annak jelzése volt, hogy hiteles, ami történik, aminek a részesei lehetünk. Néha tüzet kell rakni, mert melegedni akarnak az emberek. Az az emberközpontúság, személyesség, amely ebből a kezdeményezésből árad, láthatóan sokak szívét megmelengette az elmúlt napokban. Egy apró, vicces mozzanat: péntek hajnalban, két óra körül rendőrök jöttek be, hogy megtudják, nincs-e gond, mert nem értették, mi az oka, hogy égnek a lámpák. És meghatódtak, amikor látták, hogy ennyi ember még éjszaka is imádkozik.”
„A legdöntőbb fordulat az életünkben az, amikor a sötétségeinket Isten fényében látjuk meg” – mondja prédikációjában Székely János püspök. Isten nélkül „félholtnak” érezhetjük magunkat, és János evangéliumának szavai jutnak eszünkbe: „Aki nem szeret, a halálban marad.” Isten kopogtat, de az ajtót csak mi nyithatjuk ki. Isten arra kér, hogy válasszuk az életet; a házaspárokat arra, hogy legyenek nyitottak a gyermekáldásra. Egy tó, ha nem képes túlcsordulni, patakoknak átadni a vizét, előbb-utóbb mocsárrá változik. Ugyanígy: ha a hitünkből nem következik a szegények, a rászorulók felé fordulás, terméketlen és hiteltelen lesz. Ezért, bármennyire alkalmatlannak tartjuk is magunkat a feladatra, igyekezzünk az öröm tanúi, a világosság átadói lenni.”
„Miért különösen is szívügye a missziónak ez a megszokottnál látványosabb formája? – kérdezem a püspököt a mise után. „Mert kedves barátaimmal, ismerőseimmel közös töprengéseink során arra jutottunk, hogy az idők jelei az evangélium bátrabb hirdetésére hívnak bennünket, Izajás próféta azon szavaival összhangban, hogy „ha nem hisztek, nem maradhattok meg”. Meggyőződésem, hogy Európának és a mi nemzetünknek is arra van szüksége, hogy visszataláljon az élet forrásához. A terv ennek érdekében az, hogy Budapesten és más városainkban közösségek és mozgalmak, egyházunk napjainkban talán legélőbb részeinek összefogásával újra meg újra feltámadjon a missziós lendület. Fontos, hogy e lendület gyökere, erőforrása az imádság legyen, mert aranyfedezetként minden aktivitásunk számára csak az szolgálhat. Bíboros atya nagyon örült a kezdeményezésnek, és a 2020-as magyarországi eucharisztikus kongresszusra való felkészülés fontos elemének tekinti.” – Érdekes, hogy mennyi idős embert is megérint ez az amúgy inkább a fiatalokra jellemző lendület, lelkesedés – említem meg. – „A közös érintettség: az Istennel való találkozás vágya felülírja a formai különbségeket. Sok idős ember nem ragaszkodik a régi formákhoz, sőt örömmel tölti el, ha a fiatalok hitét látja. És nagyon jó, hogy így van” – mosolyog Székely püspök.
„Ha a hitünket nem tudjuk a maga egyszerűségében megmutatni, megközelíthetetlen marad a ma embere számára” – mondja nagyon határozottan Kunszabó Zoltán diakónus, a háromnapos program fő szervezője, az Új Jeruzsálem közösség vezetője. – A huszonnégy órás dicsőítés alatt arra gondoltam: ez, vagyis a dicsőítés, a közösségi ima egy templom „normál” működése, ezért építették annak idején. Ki hinné a sokszor szidott fiatalokról, hogy akár egy egész napjukat-éjszakájukat is örömmel áldozzák fel arra, hogy imádkozzanak? Talán az a hiba, hogy nem állítjuk őket sűrűbben radikális kihívások elé. Ha keveset kérünk tőlük, keveset is fogunk kapni, ez nem az ő hibájuk.
Az elmúlt három nap újdonsága az, hogy a városmisszióhoz hasonlóan sok-sok közösség egymást támogatva, kiegészítve, nagy erőket mozgósítva veti be magát. Több mint húsz közösségről van szó, és nemcsak a karizmatikus megújuláséiról: a Cursillo, a Legio Christi, a Regnum Christi, a szociális testvérek és a verbiták is beszálltak, és még tágítani akarjuk a kört. A tervünk az, hogy a plébánosok nyitottságára építve területi missziós napok sorát rendezzük meg, kezdetben elsősorban a fővárosban, de aztán vidéki városokban, sőt a határainkon túl is.
Pénteken megrázó tapasztalatok értek bennünket a Blaha Lujza téren. A város nyomorúságával, pszichiátriai és szenvedélybetegekkel, hajléktalan felebarátainkkal találkoztunk, és sok-sok lecsúszóban lévő emberrel, köztük családokkal is. Több mint száz élelmiszercsomaggal mentünk ki, de a lelki ínséget, éhséget legalább olyan erősnek éreztük, mint a testit. Az egyház kinyújtott keze akartunk lenni ott; a kapcsolat ígérete, annak reménye ezeknek az embereknek a számára, hogy nincsenek végleg magukra hagyva. Ez az élmény arra ébresztett rá, hogy a missziónknak mindig a közösségek missziójának kell lennie. A misszió kiinduló- és megérkezési pontja egyaránt a közösség, a befogadó közösségek ígérete, invitációja.”
„Szereteted elmossa félelmem” – hallom az éneket, amikor a templom kijárata felé indulok. Odakint kedves régi hajléktalan ismerősöm álldogál, dülöngél. Megörülünk egymásnak, megragadja a kezemet, és a vállamra hajtja a fejét.
Fotó: Lambert
